Varga Dániel márciusban, még a világbajnokság előtt közleményben jelentette be, hogy többé nem szerepel a magyar vízilabda-válogatottban. A 33 éves vízilabdázó 2008-ban Pekingben olimpiai bajnoki címet nyert a válogatottal, 2013-ban Barcelonában világbajnoki aranyat ünnepelhetett csapatkapitányként, illetve 2005-ben és 2007-ben két világbajnoki ezüstérmet is begyűjtött. Emellett még van két ezüst- és három bronzérme Európa-bajnokságokról, jelenleg pedig a Ferencváros vízilabdacsapatának oszlopos tagja. A kiváló sportolóval a magyar válogatott világbajnoki elődöntőbe jutása után készítettünk interjút, ahol megtudtuk, hogy milyen érzés csak szurkolóként jelen lenni egy válogatott mérkőzésen, mit tervez a jövőben, és milyen Magyarországon olimpiai bajnoknak lenni.
– Szünet van, vagyis úgy tűnik, hogy szünet van, viszont gőzerővel készülsz a következő idényre. Hogy érzed magad? Helyrejött a vállad?
– Nagyon rövid volt a szünet, mert ahogy véget ért a bajnokság, kaptunk egy testi-lelki kiürülést elősegítő három hetet, illetve június 5-én megkezdődött a fizikai felkészülés. Többnyire edzőteremben készülünk a csapat azon részével, amely nincs a válogatottal. Nekem ezek az edzések még kiegészülnek heti három-négy gyógytornával. Köszönöm szépen, remekül vagyok, és a vállam július végének megfelelő állapotban van. Nagyon sokat kell még dolgoznom rajta, de napról napra erősebb leszek.
– Miután visszavonultál, azt mondtad, nem szeretnél a válogatottal foglalkozni a szezon végéig. Az idénynek vége, és Budapest vizes világbajnokságot rendez, a férfiválogatott pedig a legjobb négy közé jutott. Hogyan élted ezt meg?
– A legjobb négy közé jutás nem volt fura, hiszen ez már a negyedik mérkőzésük volt a világbajnokságon. Igazából egy papírforma eredmény született, bár hozzáteszem, hogy mind eredményben, mind játékban túlszárnyalta a magyar csapat az általános várakozást. Magabiztos négy-öt gólos magyar sikerben gondolkodtam az oroszok elleni negyeddöntőben, ehhez képest még nagyobb lett a különbség, hiszen 14–5 arányban nyertek, és a játék is szinte tökéletes volt. Félig külsősként, félig pedig belsősként éltem meg ezt a sikert, de többnyire inkább szurkoló voltam. A vb első mérkőzése volt kicsit furcsa, az első szituációk, ahogy bementem az uszodába, ahogy bevonultak a srácok, a himnusz, beugrottak a vízbe, az első gól. Ez az érzelemhullám csak egy darabig tartott, aztán a félidő végére minden kiegyenlítődött, és a magyar csapat szurkolójává váltam.
– Úgy tűnik, elindult egy sikeres fiatalítási folyamat a magyar vízilabdában.
– A kijelentés második felével egyetértek, az elsővel nem, és most itt nem a magyar vízilabda sikerességét kérdőjelezem meg, hanem a fiatalítást. Ezen a világbajnokságon a jelenleg rendelkezésre álló magyar vízilabdázók közül a legjobb tizenhárom van most a keretben. A vb nem a tokiói felkészülést szolgálja, hanem a legjobb szereplést. Kicsit bonyolultan fogalmaztam, de a lényeg, hogy ez nem a megfiatalított magyar csapat, hanem a legjobb eredményre képes együttes. A fiatalítás szerintem a világbajnokság után veszi kezdetét.
– Valahol el kellett dönteni, hogy a hazai rendezésű világbajnokságon kitűnően szerepel a csapat vagy elkezdi a tokiói felkészülési folyamatot?
– Így van, erről van szó. Én is azt gondolom, hogy fölösleges kizárni azokat a potenciálisan nagyon jó játékosokat csupán azért, mert 2020-ra Tokióban nem a legjobb életkorban lesznek, esetleg azért, hogy a fiatalok most tudjanak gyakorolni. Sokkal fontosabb és nagyobb lökés a magyar vízilabdának egy jelenlegi nagyon jó világbajnoki szereplés, mint a jövőbe fektetés. Biztos vagyok benne, hogy a világbajnokság után és a masters-vb, illetve az Universiade után Märcz Tamás azon fog dolgozni, hogy építse fel a jövő csapatát.
– Mit várnak egy olimpiai és világbajnoktól a Ferencvárosnál?
– Hál’istennek vagyunk egypáran, és a többiek nevében is beszélhetek. Voltunk a csapatban már néhányan, akik ezeket a címeket birtokolják, illetve jöttek még hozzánk hasonlók. Hogy egyénileg mit várnak, nagyon szerteágazó és egyénfüggő, mindenkitől a képessége és posztja alapján. Egyértelmű, hogy összeadódik ez a sok cím és jó játékos, onnantól kezdve pedig csapatról beszélünk, és csapatként talán a legmagasabb szintű, a mai modern vízilabdának megfelelő játékot és eredményekben gazdag új évet várnak el.
– Ez úgy hangzott, mint egy újévi köszöntés, de tudjuk, hogy egy sportolónak az idény kora ősszel kezdődik. A bajnoki cím a cél minden körülmények között?
– Meg kell céloznunk a bajnoki címet, hiszen nem kezdhetjük úgy el a bajnokságot, hogy jó lesz az érem, vagy örülünk annak is, ha ezüstérmesek leszünk. A csapat – ahogy kialakították a játékosokból és az edzői stábból – odaérhet a bajnoki címhez, odaérhet a csúcsra, de ez nagyon nehéz feladat lesz, mert egy érési folyamatnak kell végbemennie igen rövid idő alatt. Szeptember végén már lesznek rangadók, de a Magyar Kupa is ebben az évben van, ahol már valószínű, hogy csúcsvízilabdát kell produkálni, hogy megverjük az aranyra esélyes riválisokat.
– Magyarországnak a lakosság méretéhez viszonyítva nagyon sok olimpiai érme van, viszonyítási alapként Románia jóval kevesebb éremmel rendelkezik, pedig nagyobb a lakossága. A magyar emberek hogyan ítélnek meg egy olimpiai bajnokot? Te hogy érzed, számít még az emberek körében egy olimpiai arany?
– Miközben fogalmaztad a kérdést, átfutott rajtam kicsit a hideg, de jó értelemben véve. Magyarországon nagyon nagy jelentősége van annak, hogy olimpiai bajnok egy sportoló, de szerintem ez más országokban is így van, és ahogy a társadalom reflektál erre a címre, az felemelő. Nem panaszkodom, sőt, azt mondom, megbecsülnek minden értelemben, persze tettünk is érte, és amit elértünk, az különleges, és kevés sportolónak sikerült. Szokták mondani, hogy Magyarország sportnemzet, én pedig ezt a saját aspektusomból, a vízilabdás mikrokörnyezetből meg tudom erősíteni, mert érzem az embereken nemcsak az uszodában, hanem az utcán is.
– A vízilabda olyan sportág, ahol Magyarországon egy adott időpontban szinte az egész csapat doktori címmel rendelkezett. Ezt nem igazán mondhatja el más sport magáról. Miért van ez?
– Azt hiszem, hogy az évszázados hagyomány a legfontosabb. Még az én gyerekkoromból is emlékszem olyanra, hogy a bizonyítványt be kellett mutatni, és ciki volt rossz tanulónak lenni, a beszélgetések inkább intellektuálisak voltak, mint felszínesek. Az uszoda világa egy bizonyos értelemben zárt, úgy, hogy aki vízilabdázott, az a gyerekeit is elviszi, akárcsak a családtagokat és az ismerősöket. Ezek a kapcsolódások – gyerekek, barát, testvér – egy kulturális közeg képviselőit jelentik. Persze a szórás sokkal nagyobb ennél, mint amit mondtam, de az évszázados doktori címeket leginkább a hagyományban kell keresni.
– Még van néhány éved a medencében? Gondolsz már a jövőre, vagy egyelőre marad csak a kapu, a labda és a víz?
– Gondolkodom előre, ami a vízilabdás és civil jövőmet illeti. Most azt tartom legvalószínűbbnek, hogy a kettő ugyanazt jelenti, vagyis a játékos-pályafutásomat követően edzői ambícióimat szeretném megélni, illetve azt a tapasztalatot és elméleti tudást kamatoztatni, ami az elmúlt 20–25 évben ragadt rám. Ezt megerősítem idén szeptembertől a Testnevelési Egyetem hároméves szakedzői képzésével, így terveim szerint évek múlva majd én is ott állok és kiabálni fogok a parton, azokkal a játékosokkal is, akikkel most még az öltözőben beszélgetek.
– Ha végignézed pályafutásodat a válogatottból kilépve, melyik a számodra legkedvesebb cím?
– Két nagy címem, győzelmem van: a pekingi olimpiai aranyérem és a barcelonai világbajnoki elsőség. Ezt nehéz összehasonlítani, mint ahogy egy szülő sem tudja a két gyermekét, de azt talán egy szülő is felvállalja, hogy mások a gyerekek, és másképp szereti őket. Mindkét győzelem más, hiszen más volt a szerepem Pekingben, ahhoz képest, ami később Barcelonában lett. 2008-ban egy kicsit álomvilágként éltem meg az egészet, azokkal a legendákkal együtt játszhattam és nyertem, akiken felnőttem, akiket korábban a tévéből ismertem, és szerettem volna hozzájuk tartozni. Egyszer csak belecsöppentem, hogy ott vagyok, hozzájuk tartozom és együtt nyerünk. Ez volt az első nagy győzelmem. Minden sportolónak az az álma, hogy csúcsra érjen, és ez általában az olimpiai aranyat jelenti. Barcelona nagyon más történet volt, hiszen 2013-ban csapatkapitányként lettem világbajnok úgy, hogy előtte komolyabb sérülésem volt, még az is kérdőjeles volt, hogy egyáltalán képes leszek a csapattal utazni vagy sem. Az újjáalakuló csapat a Benedek-éra első igazán nagy megmérettetése volt, és ez a győzelem közösségileg mást jelentett nekem, mert a saját korosztályommal nyertem, azokkal a srácokkal, akikkel 15–20 éve ismertük egymást. Szóval egyik jobb, mint a másik.
– Mit tudott Kemény Dénes, amitől a magyar válogatott zsinórban kimagasló eredményeket ért el, főleg az olimpiákon?
– Erre rövid válasz lehet, mivel a hosszú válaszra nincs időnk, s azt mondom, írt ő erről néhány könyvet, meg mások is róla. Egy fél rövid választ, ha kell adnom, akkor azt mondom: amekkora szerencséje volt Kemény Dénesnek azzal a generációval, akkora szerencséje volt annak a generációnak Kemény Dénessel.
