Példának okáért említem először a gyerekeket, akik csillogó szemmel és hatalmas mosollyal az arcukon mentek a Duna Arénába és a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodába, és szemtanúi lehettek Hosszú Katinka, Cseh László, Verrasztó Dávid, Milák Kristóf, a férfi gyorsváltó és a férfi vízilabda-válogatott nagyszerű teljesítményének és éremszerzésének. Ezekkel a fantasztikus élményekkel gazdagodó gyerekek közül páran a jövőben élsportolók lesznek, akik a nemzetet képviselik világversenyen, vagy majd egyszer szponzorokként fogják támogatni a sportot, és ők is elviszik a gyereküket sporteseményre, uszodába, sportcsarnokba, hogy sportolhassanak. Emellett az sem mérhető számokkal, hogy a Magyarországra látogató külföldiek számtalan élménnyel gazdagabban tértek haza, ami később szintén kihat a magyar turizmusra, mert szívesen térnek vissza barátaikkal, hogy még többet kapjanak ebből a kis, de látványosságokban gazdag országból.
A negatív kritikák ellenére a magyarok többségét érdekelte a vizes világbajnokság, és éppen ezért kisebb szerencsével lehetett csak jegyet kapni az úszódöntőkre vagy a magyar férfi és női vízilabda-válogatott meccseire. A magyar emberek többsége szereti a vizes sportokat, melyeknek hagyománya van, illetve nagyon sok olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címmel gazdagodott Magyarország az évek során ezeknek a sportoknak köszönhetően. A hazai rendezésű vb egyáltalán nem vallott kudarcot, sőt, a Nemzetközi Úszószövetség elnöke, Julio Maglione a záróünnepségen egyenesen azt mondta, ez volt minden idők legjobb világbajnoksága.
Egy tízmillió lakosú ország képes volt tehát arra, hogy megrendezzen egy ilyen méretű kéthetes világversenyt, sőt, párhuzamosan a Forma–1-es Magyar Nagydíj is zajlott Mogyoródon. A magyarok nemcsak szervezésben jeleskedtek, hanem teljesítményben is, hiszen kilenc – két arany, öt ezüst és két bronz – érmet is szereztek, amivel az éremtáblázat kilencedik helyén végeztek. Minden este közel tizenkétezer ember szurkolt önfeledten a Duna Arénában, illetve a vízilabda-mérkőzésekre mintegy 7000 szurkoló látogatott ki a Margitszigetre. Az arcukat piros-fehér-zöld színekkel festették ki, és elmaradhatatlan kellék lett a magyar zászló is.
Újságíróként ez volt az első világversenyem, és azt gondolom, hogy ennél jobb kezdést keresve sem találhattam volna. A hangulat fantasztikus volt, még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut, hogyan örültek a szurkolók a magyar éremszerzésnek vagy döntőbe jutásnak. Testközelből láttam úszni azokat a világsztárokat, akiket eddig csak a tévékészüléken keresztül csodáltam, és tanúja lehettem a dél-afrikai Chad Le Clos és Cseh László példaértékű barátságának. Boldogan, széles mosollyal az arcomon ugrottam talpra, ha a magyarok jól szerepeltek, vagy a számomra kedves, más nemzetiségű úszók érmet szereztek, mert egy életre szóló élményben volt részem.
Elgondolkodtam, Románia mikor rendez majd ilyen kaliberű világversenyt, aztán arra a szomorú következtetésre jutottam, hogy a következő húsz évben biztos nem. A 2020-ban rendezendő labdarúgó-Európa-bajnokságot nem sorolom ide, hiszen Európa-szerte 13 városban játszanak mérkőzéseket, köztük Bukarestben is, és az Eb története során először nincs konkrét házigazdája az eseménynek. Szomorú, hogy a román sajtó egy mondatot nem írt a vizes világbajnokságról, annak ellenére, hogy hat sportolójuk – négy úszó és két műugró – is részt vett, bár kimagasló eredményt nem értek el. A román közszolgálati hírügynökség vb előtt megjelent írásában még a vb pontos dátumát sem közölte helyesen, július 14. és 30. helyett náluk július 14. és 22. szerepelt.
Magyarország példaértékűen szervezte meg a 17. vizes világbajnokságot, majd ennek köszönhetően a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) bejelentette, hogy 2024. évi rövid pályás úszó-világbajnokság helyszíne szintén Budapest lesz. Merjünk nagyot álmodni!