Egy fiúgyermekkel bizony azt is megtanulja az ember, hogy milyen a kórház sürgősségi osztálya – mondta a kisfiam születésekor az egyik idősebb családapa barátom, és lám, még két év sem telt el, máris beteljesült a jóslat. Hogy lesz-e maradandó jele az esetnek, az egyelőre még kérdéses számunkra, tény, hogy végül is nem volt olyan keserű tapasztalat, mint amennyire tartottunk tőle.
Először pánikba esik az ember, hogy jaj, szegényke, nagyot esett, jaj, folyik a vér, gyorsan a fürdőbe, ne félj, kicsim, meggyógyul, gyorsan a vattát, gézt, nem ezt, ott van, miért nem lehet egy helyen tartani!? Ne azt tedd rá, az régi, de ez beleragad, vigyázz, mert összevérezi, el kell valahogy állítani, az a legfontosabb... Ne félj, itt vagyunk, meggyógyul, maradj nyugton, úgy, bújj oda anyához... Hogy tudta így beleütni, meg is vakulhatott volna, most mi lesz? Muszáj felmenni a sürgősségre...
Szerinted bevarrják? Nem hiszem, hogy be tudnák zsibbasztó nélkül... Lehet, hogy fel kellene hívni a doktornőt, inkább ő nézze meg, de szombaton nem dolgozik, talán telefonon is el tudná mondani... Ezt látnia kell valakinek, ezért van a sürgősségi osztály... És ha egyből bevarrják? Mindig látszani fog az arcán. Nyugodj meg, senki nem dolgozik fölöslegesen... Szegénykém, még mindig vérzik, egyre nagyobb a vérfolt alatta... Menjünk be, lesz, ami lesz...
A tanácstalanság után következik a keserű bizonyosság: ez bizony tényleg annyira lehangoló hely, hogy a város bármely ügyfélfogadó irodája kellemesebb hangulatú, a hajléktalanszállót is beleértve... Valahogy azt érzi az ember, hogy itt bármi megtörténhet. Hab a tortán, hogy a férfi, aki fogad, nem tud magyarul, az egyszerű nevünket is betűzni kell, hogy be tudja írni az adatlapra. Túl vagyunk ezen is, most már nem fordulhatunk vissza. Mindenre elszántan helyet foglalunk az ülőhelyek gyanánt rendelkezésre álló egyik tolószékben, és letargikusan szemléljük a további eseményeket.
Három irányból gyors léptekkel jönnek-mennek a köpenyes orvosok, asszisztensek, rendelkeznek, behívnak, kiengednek, a kisfiunkat is gyorsan megnézi egy hölgy. Sok a beteg, egyesek türelmetlenek és elégedetlenek. Egy férfi, aki szétroncsolta az ujját, reklamál, hogy ő volt itt leghamarabb, és megérti, hogy sürgősségi sorrend, de mitől súlyosabb eset egy méhcsípés, mint az ő sebe? Egy kigyúrt legényke, akit előző éjszaka megvertek egy szórakozóhelyen, megpróbál minél közelebb férkőzni az ajtóhoz, de csakhamar rendreutasítja egy köpenyes fiatalember: ha már egy napot várt a sérüléseivel, még várjon egy ideig, mert vannak nálánál súlyosabb esetek. A srác fenyegetőzve kirohan, de az apja pár perc múlva visszahozza...
Még nem mi következtünk volna a számításaim szerint, amikor behívtak. Sírás, visítás közepette eltávolították a gézt és kimosták a sebet, majd többen is megnézték a hasadást, a döntés pedig egyöntetű volt: nem kell bevarrni, csak összehúzni egy erre a célra használatos ragasztószalaggal. Mindössze öt perc alatt ellátták a sebet, és közben mindent megtettek, hogy megvigasztalják a kisfiunkat. Egy gumikesztyűből improvizált, mosolygós lufibohóccal léptünk ki a kórház ajtaján. Nemsokára mindhárman mosolyogtunk.
Hazafelé arról beszélgettünk, hogy bizony nem lehet könnyű ilyen rémes körülmények között, szombat délután mosolyt csalni a távozó betegek arcára. Profik és kedvesek voltak – mondta a feleségem, és ebben végre egészen egyetértettünk.
