Ez volt a híres Deák Ferenc-cikk, mely 1865. április 16-án, húsvét másodnapján jelent meg a Pesti Naplóban. Az ennek nyomán megindult eszmeáramlat egyszerre mozgásba hozta nemcsak az összes hatalmi faktorokat a birodalomban, hanem a magyar közélet szereplő férfiait is. A császár nem titkolható örömmel fogadta a hírt, hogy a cikk Deák tollából ered. „Ez egyetlen cikk – mint Toldy István írja – a bizodalomnak oly termékeny magját vetette el a nép és az uralkodó közé, mely többé nem volt kiirtható. Hatása bizonyítá, hogy a lelkek már megértek a kibékülésre.”
A császár háromszor is megfordult a tavasz és nyár folyamán az országban, s egyes kijelentései kibékülést helyeztek kilátásba. Különösen az országgyűlés összehívása már a közeli időben biztosnak látszott. Jó szél fújt mindenünnen, s most az egyszer nem felhőket hajtottak a szelek.
Az új szituációban egyszerre a felszínen termettek a vezérpolitikusok, s megkezdték apró játékaikat, szárnyaik mártogatását a napfény olvadozó aranyában. Bár csak kilátásban volt az országgyűlés összehívása, mégis már mintha együtt ülne, megindultak a diszkussziók, kapacitálások, intrikák. A 61-iki országgyűlés vezéralakjai, mint gyertyaszentelőkor barlangjaikból a medvék, fölbukkantak sorjába megtekinteni az időjárást; ki legott kocsira ült, ki a tintatartója mellé. A Szentlászlón nyaraló Deákhoz egyik vendég a másik után érkezik. Meglátogatja a gőgös Mailáth György, eljön Nyáregyházáról Nyáry Pál, még Tisza Kálmán is kimozdul Gesztről, és szeptember 9-én behajtat a szentlászlói kúriára, sőt a messze Erdélyből sem sajnálja a fáradságot gróf Mikó Imre, hogy az ország bölcsével szót válthasson, és ki győzné mindnyájokat elősorolni? Ami e látogatásokon mondatik, az képezi most a magyar politika gerincét. Eötvös József sűrűn írja a leveleket Andrássy Gyulának. Szóval az egész kiegyezési anyag és annak előzetes kérdései örökösen úton vannak.
A kisebb politikusok keveset hallanak e bizalmas beszélgetésekről, s talán sohasem fognak eleget tudni az egymást keresztező levelekről. Előttük mint két pásztortűz, csak a két nagy lap világít, a Napló és A Hon. De mily kevéssé beavatottak még e lapok! Ők csak arról tudnak, amit a nagy politikusok beléjük hagyítanak; semmi privát értesülés. Sőt, ha megtudnak valamit, mindenáron eltitkolják, nehogy ártsanak a dolognak. Isteni naivitás! Kemény Zsigmond legalább ismeri a helyzetet, látja a mozgatórugókat, de pesszimista, és nem bízik a jövőben, Jókai ellenben egészen járatlan a nagy politikusok észjárásában s nem lát a kártyáikba. Pedig vannak hamis kártyák is. Mert bár részben és egészben hazafias munka folyik az ország szebb jövőjéért, ám azért erre a szebb jövőre mindannyian szeretnék rátenni a kezüket, sőt, a liberálisok egy-egy csoportjának is a maga árnyalata felé hajlik a keze.
Jókai csak addig volt jó redaktor és öntudatos politikus, míg az általános kívánságokat kellett hangoztatni s az erőszakot szebbnél szebb frázisokkal pártolni, szóval, ameddig semmi se történt, de most, hogy történni kezd valami, gyakorta elhibázza, kit segítsen és mit pártoljon. Az úgynevezett „úri huncutsághoz”, ahogy a nagy politikát hívja a magyar nép, még jámbor kezdőnek mutatkozik.
Tisza szeptember 22-én Gesztről írt levelében némileg mentegeti. „Igen sajnálom – írja Ghyczynek –, hogy Mór barátunknak nem korrekt cikkei úgy lehangoltak, de mentenem kell őt annyiban, hogy Pesten egyedül és nagyrészt ellentétes elemek közt nem értekezhetni jóformán senkivel. Nem csoda, ha olykor téved. Írt egyébként jókat is.”
De a hírlapi cikkek, tapintatlanságok és lapszusok legfeljebb egyéni hiúságokat és önző célokat érintettek érzékenyen. Nagyobb erők dolgoztak itt már, s ment minden szépen sorjában, mintha a magyarok istene intézné a dolgokat kiválasztott népe javára. December 10-ére összehívatott az országgyűlés, s ott érlelődött a béke, míg csak a porosz háború kiütése nem tette szükségessé az elnapolást. Ezután már a porosz ágyúk dörgésében érlelődött a magyar béke, míg végre meghozza készen, úgyszólván felterítve ezüst tálcán a königgrätzi vesztett csata. Hiszen mindnyájan ösmerjük a legendás történetet, hogyan küldi le a császár megbízásából Mailáth kancellár 1866. július 17-én Szegedy Györgyöt Szentlászlóra Deák Ferenchez, hogy jöjjön a császárhoz egyezkedni.
Gurulnak, gurulnak a rozoga jármű kerekei a Burg felé, s megy a magyarkérdés a végkifejléséhez.
Mi azonban maradjunk Jókainknál, kit a siklósi kerület választott meg az országgyűlésre. Siklóson némi gyökere volt, mint a felsőbaranyai egyházmegye gondnokának, bár ezt a hivatalát nem vitte valami nagy hévvel. Vallásos volt ugyan, mint többnyire a poéták, kik a miszticizmus emlőin élnek, de nem tudott erős felekezeti ember lenni. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat építenek emberek hite között – isten nevében. „Minden hit jó, csak megtartsátok – írja –, legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat.”
A parlamentben a Tisza Kálmán háta mögé ült, s odaadó hűséggel bocsátotta tollát a keletkező balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, s roppant hasznát vették, mert voltak fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített bűbájos talentumával. Míg új a játék, neki is tetszetős. Eleinte kivált szorgalmasan jár a Ház üléseire, beszédeket tart, interpellál, érdeklődik a kis kérdések iránt is és részt vesz a nagy vitákban, ahol szívesen hallgatott szónok. Templomi csendben, zsúfolt Ház előtt beszél. A folyosó éppoly néptelen, mintha Deák szólna odabent. Szép előadása és mélán csengő bús hangja van, hozzá szép alak, mozdulataiban, hangjában mérsékelt és ildomos. Az ellenzéken, ahol nem alkotni kell, hanem akadályozni az alkotókat, megbecsülhetetlen erő volt Jókai; hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az ő plasztikus nyelvén; szóval, Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz. Olyan mondásai, mint amellyel egyik beszédét végezte: hogy „Krisztus megváltott bűneinktől, de ki fog a váltóinktól megszabadítani?” még akkor is éltek a dzsentriszájon, amikor a nagy beszédek (amelyeknél Szilágyi Dezső szerint a serpenyőn többet nyom egy bolha teste) rég feledésbe mentek.
Humoros ötleteivel gyakran billenté ide vagy oda a Ház hangulatát, nevetségessé tevén az ellenfél argumentációját. Egy ízben valamely újoncozási kérdésnél így fakadt ki: „Tizenötezer lovasra van szükség, ezeket leszállítani nem lehet, mert a lónál a lelkesedés nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetőrséggel csatázni nem szeretnék; a csupa családapákból összeállított rendezetlen tömeggel, félek, az első puskaszóra – ágyúkról nem is beszélek – elszaladnánk. Madarász tisztelt barátom legelöl, én pedig mindjárt utána.” (Általános nagy derültség.)
A parlamentarizmus első mézes éveiben (később mindjobban ráunt a Házra és belőle is „mezei had” lett) egészen vérbeli képviselő, aki ha nincs is dolga, ott őgyeleg többi társaival a büfében, az olvasószobában vagy a folyosón; egész délelőtt hallgatta a pletykákat, anekdotákat és mindenféle eseményeket. Itt ül udvarától környezve, érdektelen ülések alatt, keresztbe rakott lábakkal, szíva kabanoszát Deák Ferenc, s incselkedik környezetével, Vadnay Lajossal, a „csiszlikkel”, vagy régi történeteket mond el; nem árt, ha Jókai megragad itt, oda is inti egyszer-másszor: „Hopp, megállj, poéta, hallgasd meg ezt az esetet”. Deák tövében ülni nem időmulasztás elbeszélő írónak; a kis könyvecske, melybe a témákat bejegyzi, gyakran vándorol ki most a zsebből.
De ha Deák morózus, mint haragvó Jupiter (s ilyenkor nem tanácsos melléje kerülni), hiszen még ott van Nyáry Pál is valahol, csak szét kell nézni, hol képződik erősebb csoport. A legnagyobb füstgomolyagban keresendő meg a Nyáry feje. Érdemes megállni ott is egy kevéssé, mert alispáni élményeiből egész könyvtárt tele lehetne írni. Csupa igaz történetek ezek, nyernek is, vesztenek is a Jókai fején keresztül; mert valószínűtlenek lesznek, de szépek.
A folyosó csodálatos bőségszaruja a témáknak. Ide az egész országból elhoznak minden történetet. Itt van lélekben-testben minden vidék, némelyek több testben is. A folyosó a magyar elbeszélő írónak a tizenharmadik iskolája. Mert a folyosón minden ott van, amire egy írónak szüksége lehet. Ha bányát akar leírni, a selmecbányai képviselő, Prugberger tanítja ki; tengeri viharhoz jók a veszprémi követek is, akik a Balaton háborgását ösmerik; ha a finánciák szövevényén kell a regény valamely bonyodalmának ide vagy oda fordulnia, Wahrmann Mór az útmutató; ha a szentszéknél pörlekednek a regény alakjai, Samassa igazít el az útvesztőben, ha háborút kell leírnia, egy 48-iki hőssel értekezik (abból van itt még most a legtöbb). Szóval, itt be lehet fogni effajta munkába az egész országot.
 Ha valamelyik honatya jó adomát vagy csak egy zamatos mondást hall, olyat, aminek hasznát veheti, azzal dicséri meg: „No, ezt elmondom Jókainak”. Mint méhek csápjaikon a mézet, szállítják neki az anyagot az ő tündérpalotáihoz. Ha valami füstös krónikát talál a nagybajuszú Orbán báró a székely levelesládákban, a színes részét Jókainak szánja. Meg is fogja írni egy napon Bálványosvárát meg a Damokosokat.
 

(folytatjuk)