Nem sokkal az első világháború kitörése után, 1914 októberében a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága létrehozta a Nemzetközi Hadifogoly Ügynökséget, amely mintegy ezer önkéntes segítségével működött már az év végén. A háború végéig az ügynökség mintegy 20 millió levelet és üzenetet, kétmillió csomagot és 18 millió svájci franknak megfelelő pénzösszeget továbbított a háborúban részt  vevő katonák és családtagjai között, segély­adományokat, orvosi ellátáshoz szükséges anyagokat juttatott el a rászoruló személyeknek vagy katonai egységeknek. Ugyanakkor az is az ügynökség érdeme, hogy a harcoló felek mintegy 200 ezer foglyot cseréltek ki egymás között a háború alatt, így hazasegítve a hadifoglyokat. Továbbá az ügynökségnek sikerült azonosítania kétmillió hadifoglyot, és segítettek nekik  kapcsolatba lépni családjukkal.
A Magyar Vöröskereszt már a világháború elején megszervezte keresőszolgálatát. A kezdetben Tudósító Iroda, majd Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatal néven működő szolgálat ekkor kétszáz önkéntest foglalkoztatott, és többek között az alábbi tevékenységekkel segítette a bajbajutottakat: üzeneteket közvetített a hadba vonult katonák és a hátországban maradt hozzátartozók között; az aggódó családtagok kérésének eleget téve rendszeresen tudakozódott a hadba vonult csapattestek parancsnokságánál a magukról életjelet nem adó katonák felől; megpróbált információkat szerezni a hadifogságba esettekről, illetve családi üzeneteket, csomagot és pénzt küldeni számukra; bekérte a kórházaktól a sebesültek névsorát, hogy tájékoztathassák az érdeklődő hozzátartozókat. (A harctéren és hadikórházakban elhunytakról az illető katonai egységnek vagy kórháznak volt kötelessége értesítést küldeni.)
Az alábbiakban fennmaradt dokumentumok alapján a brassói 24. gyalogezred 12. századába bevonult és az egyik galíciai csatában eltűnt árkosi Duka István felkutatására szülei által indított keresés történetét elevenítem fel.
A keresést feltételezhetően a frontról érkező tábori postai lapok elmaradása indította el. Duka István édesapja, Duka János elsőként Szentkereszty Mariettához, báró Szentkereszty Béla, Háromszék volt főispánjának lányához fordult, aki a világháború idején önkéntesként Árkoson keresőirodát nyitott. A Magyar Vöröskereszt budapesti Tudósító Irodája 1915. július 7-én keltezett tudakozódásra 11-én kézbesített típusválaszban közli (négy nap alatt postafordulta!), hogy Duka István gyalogost 1915. április 4–19. óta „egyelőre eltűntnek” nyilvánítják. „Ha újabb értesítést kapunk, közölni fogjuk”, jelzi a piros típusbélyegző a Tudósító Iroda zöld betűkkel nyomtatott lapján. (1. kép)
Duka János időközben fia katonatársaitól is érdeklődik, és a pinkafői hadikórházból 1915. augusztus 15-i keltezésű levélben választ is kap annak egyik bajtársától, aki leírja István fogságba esésének történetét: „...Pistának eltűnése ápr. 10-én reggel, úgy 6–8 óra között történt, mégpedig szombat reggel (a csonka héten) szurony rohamon... az oroszok támadtak, de ezelőtt iszonyú gránátesőt zúdítottak lövészárkainkra, akkor még Pista velem volt, de amikor az oroszok már 20 lépésnyire lehettek, nem tudom, Pista hová lett mellőlem, vagy talán ott volt, csak én nem láttam, akkor az oroszok bejöttek lövészárkainkba, és úgy állottunk, hogy sem az orosz, sem mi nem tudtuk, mi van, fegyver nem volt egyik félnek sem a kezébe, akkor egy hadapród észrevette, hogy mi vagyunk a bajban, és azt is látta, hogy még lehet menekülni, akkor azt mondta azoknak, akiket még maga mellett látott: Fiúk, menekülni vigyázva utánam!, s így vagy 30-an utána mentünk. Közben az oroszok látták, hogy ők a győztesek, és látván azt is, hogy a mi bal és jobb szárnyunk be van már kerítve, hát semmi öldöklés nélkül az ott maradt és nem tudott elmenekülőket fogva tartották. Mi pedig, akik péntek reggel elmentünk a lövészárokba, voltunk 180 ember és 5 tiszt, szombat este, amikor összeszámoltak, volt 35 ember és 1 tiszt. Közben amikor összejöttünk, mindjárt Pistát kérdeztem, de mivel mindenki ismerte, nem kellett sokat magyarázzam, milyen fiú volt, hát mindenki csak azt válaszolta, hogy fogva van, a visszajövő tisztet is kérdeztem, és ő azt válaszolta, hogy Dukát látta, de eltűnt mellőle, és amikor még őt látta, nem volt sem fegyverharc, sem ágyúharc, és ő abban van, hogy csak elfogták, mert öldöklés sem volt már…”
Duka István fogságba esésének híre viszonylagos örömmel tölti el szüleit, barátait. Barabás Mózes árkosi barátja, maga is harctéri katona, november 22-i lapjában így ír Duka Jánosnak: „…örömmel olvastam a hírt… kétszer olyan kedvem van élni, hogy róla is jött életjel, bárcsak igaz lenne, hogy fogoly, akkor lehet, hogy még viszontlátjuk egymást, ha még én is élek…”
1916. február 2-án az oroszországi Tobolszkból érkezik a bizonyosság: Duka István 1915. december 22-ei keltezéssel, saját írásával kitöltött típusértesítőben közli, hogy május 14-étől Tobolszkban van, sebesülve nem volt, egészséges, pénzt kér. (2–3. kép)
Közben a Svéd Vöröskereszt segélyszolgálata is elküldi német nyelven Duka Jánosnak a keresés eredményét, miszerint Duka István 1915. december 12-ei értesülésük szerint Tobolszkban van mint fogoly. (4. kép) A Magyar Vöröskereszt ugyanis a svéd és dán vöröskeresztes szolgálathoz továbbította a kereső tudakozódásokat. Ezután beindul szüleivel, hozzátartozóival a megbízható magyar cenzúrázók hiányában német nyelven írt levelezés. (Német hadifogolytársakat vagy magukat a cenzorokat bízták meg a magyar foglyok engedélyezett közlendőinek a megfogalmazására.)
1917. december 10-ei keltezéssel a Magyar Vöröskereszt Hadifoglyokat Gyámolító és Tudósító Hivatala értesíti Duka Jánost, hogy az általuk a fiuknak küldött csomagot a csatolt nyugta szerint a Svéd Vöröskereszt sikeresen továbbította az orosz hadifogságban levő Duka Istvánnak. (5. kép)
A szülőknek, hozzátartozóknak küldött levelek feladói postacímeit böngészve megtudjuk, hogy Duka Istvánt Tobolszkból előbb Petrozavodszkba, majd Turkesztánba, a Taskent melletti szkobeljevi fogolytáborba szállították. A tanulmányozásra kapott levelezéscsomag utolsó darabját Duka István 1918. április 10-én magyarul írhatta a szkobeljevi táborból az ismert vörös kereszttel ellátott, hadifoglyok részére nyomtatott levelezőlapra. A megszokott jókívánságok mellett a levelek érkezését igazolja, a jelzett csomagot és fényképet viszont nem kapta meg. Közli, hogy Máté nevű fogolytársa és egyben falubelije is egészséges. Levelét így zárja: „Isten velünk a viszontlátásig. István” (6. kép)
A viszontlátásra azonban már nem került sor. Duka István soha nem tért haza. A második, harmadik generációs leszármazottak úgy tudják, a fogságból szabadult, de útközben megbetegedett és életét vesztette.