Vidámabbá teszem az ébredéseket, Rózsaszínűbbé festem szemünk égszínkékjét, magyarán egészséges féltéglákat gyárthatok vidám-magyar becsületünk házához. Én pedig elhittem. Mert naiv vagyok, és tudok lelkesedni. Hittem, hogy az eszem kell nekik, az ötleteim, nem pedig csupán feltolni akarják listájuk népszerűségi mutatóját az én nevemmel. Egyébként attól kezdve is függetlennek éreztem magam továbbra is. Nem írtam alá Párttagsági Belépőt. Egyszerűen csak én is változást akartam, Lápos Létet felcserélni Mozgásra, Megújulásra, Lelki Gazdagodásra. Hittem a megjelölt Elöljárókban, bármilyen színű volt az. Legyen Rózsaszín vagy Piros, de Isten színe — mondtam. Fiatal és Lendületes. Boldogan köszöntöttem a másik Győzőt, mert hittem — hiszek — abban, aki Új és Akar.

Én nem kopogtam a Rózsaszín ajtón. Ők hívtak. Ők akartak engem. A naiv művészkének pedig — ez én volnék — elindult a fantáziája (fontos fegyver az én céhemnél). Gondolatban már kevergettem a fincsibbnél fincsibb kreatív tea-infúziókat. — Te kellesz nekünk — bátorított ama harcos kedvű, agilis Jelölt —, szükség lesz a gondolataidra, az ötleteidre. — De színész maradok! — mondtam kissé félénken. — Mindenekfelett és továbbra is! — Hát persze, hogy igen, peeeersze, hogy iiiiggggen.

És én, buta liba (gúnár), mindezt elhittem. Most is azon tépelődöm, hogy nem szakadt ránk azon a nyári estén Dávid Ferenc tornya, mely alatt összeült a törékeny győzelemre ítélt Rózsaszín Társaság.

Most fogózkodj meg, nyájas olvasó, mert a hevenyészett tájimpresszió borús benyomást sugall. Már nem vagyok izgalmas, a nevem már nem kell nekik, nem vagyok számukra ötletes, lendületes, és — Uramisten — túl elfoglalt vagyok. Nekik egész ember kell. Körém állnak, magyaráznak, győzködnek, hogy mondjak le, mert meglátom, majd mennyi elfoglaltsággal jár ebben a céhben dolgozni. — Holnap nagy nap van (ama Bagdadban), holnap nagyon sok féltégla kell a Házhoz — mondják, én meg csak állok, és nem értek semmit, merthogy én holnap tényleg nem tudok részt venni. Forgatok. Hiszen mondtam korábban: színész maradok. Különben is négy évre szerződtem, Uraim, nem a holnapi nap szavazógépezetét akarom én tökéletesíteni. Egy darabig semmit sem értek. Aztán lassan világosodik a zavaros impresszió, keverednek bennem a színek. — Nem kell háborúzni — én tényleg nem hiszek a háborúban —, hiszen holnap még csak az első nap, még el sem kezdtük. Aztán lassan megértem harcos kedvű, bodorított kolléganőm burkolt kifogásait: ő két hétre a távoli hollandus földre utazik, a szavazógépezet sokkal hosszabb ideig leáll, ezért: holnap, holnap, holnap...

Szóval, körém állnak, és a győzködés már nem arról szól, hogy én fontos vagyok, és szükség van rám, hanem arról, hogy nem kellek, bonyolult ez nekem, túl elfoglalt vagyok. Holnap verekedni kellene, de még szemébe sem néztünk az Ellenségnek. Ellenségnek? Hol itt az Ellenség? Talán velem van baj, hogy nem látok Ellenséget.

Lemondok. Hát Ehhez tényleg nem értek. És nem is akarok érteni. Rózsaszín reklámnak jó voltam, és most eldobnak, mint egy lejárt konzervet.

Tisztelt Választóim, köszönöm, hogy rám szavaztak. Sajnálom, hogy átvertem Önöket. Nem akartam. Igazán nem akartam. Vissza nem léptem, csak visszaléptettek, mielőtt még elkezdtem volna dolgozni.

Így hát maradok. És minden este játszom Önöknek. Szeretettel várja Önöket a Színház. Ott nincs átverés.

Tisztelettel,

Váta Loránd

P. S.: Ama Holnapon tényleg nem történt semmi, hiába pöfékelt a Rózsaszín Társaság szavazómasinája. Sajnos, harcos kedvű, bodorított kolléganőm a hollandusokhoz utazik két hétre... őt nem léptették vissza. Sok szerencsét, Uraim! Én maradok.