A gyökrend hatalmas, a maga teljességében mindmáig föltáratlan, eleven, önfejlesztő rendszer, amely túlterjed a szűken vett nyelvi határokon. Más tanulmányaimban már kifejtettem s igazoltam, hogy éppen e nyelvi szerkezet tette lehetővé, hogy nyelvünk megőrizzen a történelem igen korai időszakaiból származó tapasztalatokat, pl. a tér és az idő szerves kapcsolatáról, az alapszámok természetéről, és egyéb világszemléleti összefüggésekről. Vagyis a maga képére és hasonlatosságára formálta a Léttel kapcsolatos összes megnyilvánulásunkat. Akkor is vezeti, irányítja gondolkodásunkat, ha nem is tudunk róla. Ebből adódik, hogy közös észszerűséget követve nevezzük meg magunkat, jelöljük meg az időt, a helyeket, eszerint építjük dalainkat stb. Ez eltér az európai ön- és világszemlélettől.
A héber és a magyar nyelv szerkezeti hasonlóságára az újkori protestáns bibliafordítók figyeltek föl, vagyis: mindkét nyelv gyökrendű. Ma is akadnak – zsidó oldalon is –, akik a két nyelv közös vonásaiból messzemenő következtetéseket vonnak le.
Többen észrevették, de nem nyelvész, hanem Varga Csaba, tanult mesterségére nézve matektanár és rajzművész, a szakma döntése alapján pedig a világ legjobb rajzfilmeseinek egyike fedezte föl, hogy a hangalaki kapcsolat – beleértve a szabályos változásokat – és a közös kép óvja nyelvünket a gyors változásoktól: ez a Varga Csaba-törvény.
A Magyar Tudós Társaság, későbbi nevén a Magyar Tudományos Akadémia 1846-ban kiadta a Magyar nyelv rendszere című első hivatalos nyelvtanát, ebben az áll, hogy:
„a) Minden gyök, melly a’ magyar nyelvben találtatik, magyar, míg történeti adatokkal be nem bizonyíttatik, vagy köz tudomás szerint is el nem ismertetik, hogy kölcsönözve van. Így magyar gyök a’ kor, kör, hab stb; idegenek: rang, vers, az ujabban eléggé ízetlenül felkapott vitz.
b) Minden szó, mellynek a’ magyar nyelvben gyöke és családja, azaz ugyanazon gyökből származott rokonai vannak, eredeti magyar szónak tekintendő.”
Ez a magyar szó eddigi legjobb, mert nyelvünk szerkezetére támaszkodó meghatározása. Az idegenből érkezett gyök-alakú szavak – font, lat, gól, csaj stb. – minálunk ragozódnak, pl. latolgat, megfontol, csajozik stb., de tágabb családjuk, benne oldalági rokonságuk nincs. Belváltozásokra, pl. bel: benn, bél, ből stb. – képtelenek. Cserélgethetjük a lat hangjait: lehet belőle lát, lót, lúd, rőt, rút, bármi, egyik sem lesz rokona a latnak. Tehát a vendégszó jöhet, ha talál magának munkát, de családot nem alapíthat. Ilyenformán örökké jövevény marad, az idők végeztéig sem képes bejutni a gyökrendbe.
Miért ilyen okos és szigorú a jövevényekkel Nyelvédesanyánk? Ennek okát egyelőre nem tudom.

Tér és idő egysége nyelvünkben
A tér és az idő összefüggése nyelvünkben szoros. Erről ezernyi szavunk, szólásunk tanúskodik.
Ki látott már napkeltét? Aki eddig elmulasztotta, pótolja. Derült időben látni fogja a hajnal hasadását, a Nap emelkedését a látóhatár fölé, kibújását a reggeli pára fölé. „A magyar nyelv szerént a nap kel, támad, feljön; (…) hanyatlik, leszáll, lemegy, lenyugszik, leáldozik, leesik, delel, áll. (Czuczor–Fogarasi nyomán.) Lásd még napnyugta, leszáll az est, kel a Hold stb. A képlet: főnév+ige=idő. Időhatározóink képlete is hasonló olykor, délután, alkony stb. Tehát leginkább helyváltoztatással fejezzük ki az idő múlását! Nyelvédesanyánk egy fogalomkörbe sorolta a teret és az időt a szavaktól a kifejezéseken át a ragokig!
Kedves barátom írja: „A Nap németül Sonne, a naptári nap Tag. Angolul ugyanígy: Sun – Day. Oroszul Szolnyce – gyeny. Olyan csoda sincs Berlinben, Londonban, hogy ahol a Nap kel, az ’kelet’, ahol nyugszik, ’nyugat’. Ugyanígy a jövőt sem a ’jön’ igéből vezetik le: jövő Zukunft, eljönni ’herkommen’, angolul ’Future’, valamint ’to come, coming’. Hasonló a helyzet a latinban és származékaiban, sőt, a koreaiban is.” (Dévény András)
A föntebb jelzett tér-idő kapcsolat tudományos kibontása bő száz éve történt, és megrengette fizikai világképünket. Nyelvünk viszont igen régen, talán keletkezése óta ismeri ezt a fölfogást, de okkal nem alkalmazta Maxwell, Einstein, Hawking és a többiek képleteit, levezetéseit. Ezek nem hangzanának jól a babagügyögésben… A tér-idő egység eszméjének részletei a magasabb tudományra tartoznak.
Összefoglalva: A magyar világszemlélet szerves része a tér-idő egység ismerete.

Dallamok szárnyán
Hozzáértők szerint a népzene roppant erős képződmény. Akár a nyelv, emlékszik alkotói történelmére. Kultúránk szilárdságát igazolja a kétszázezer (!) darabnál több népdalunk is! E had a magyar nyelvterület különböző részein keletkezett s fejlődött a történelem más és más korszakaiban, mégis érthető, sőt, elegendő hallgatás után szerethető vala­mennyiünk számára! A bácskai Temerinben született Róza nénémmel gyakran játszottuk, hogy én mondtam egy szót: pl. virág, ló, trágya, s ő pedig e szóra énekelt egy dalt.
A népzenéhez szervesen hozzá tartozik az énekelt szöveg és a tánc is, tehát a dalművészet őre a beszédnek és a táncnak, hiszen a szavak és a zene ritmusának, hangsúlyainak, lejtésének, közlendőjének stb. illeszkednie kell egymáshoz. Vagyis dallam és szöveg összefonódva vigyáz egymásra! Nem lehet véletlen, hogy az egyes rokon darabok egymástól távol eső vidékeken is. Természetesen a táncok is az egység részei. Hogy csak egy példát említsek: az I. Fogarasi-törvény  kimondja, hogy beszédünkben a kezdő szótag, tehát alapesetben a gyök hangsúlyos, ugyanígy táncaink is – általában – erőteljes kilépéssel kezdődnek.
A hantik és a manysik egy-két sorokat őriznek dalainkból. E töredékek a kultúraáramlás irányának hites tanúi, ugyanis lehetetlen, hogy az egész magyar zenei nyelvterületen ugyanazokkal a 3–4. sorokkal egészültek volna ki…
Sőt! Az utóbbi években kiderült, hogy Julianus eredeti célpontjai, a mostanára anyanyelvüket feledett kaukázusi madjarok éppen olyan népdalokat énekelnek, mint mi, még a Kárpát-medencében új stílusúaknak nevezetteket is! Lásd Agócs Gergely helyszíni, Juhász Zoltán számítógépes kutatásait! Zenetudósaink most vakarják a fejüket, mert az eddigi és máig hatályos elmélet szerint ezek minálunk a XIX. század utolsó harmadában keletkeztek!
Az előbbiek nyomán azon gondolkodjunk el, hogy a dallamok szárnyán megjelenő szavak  további segítséget kapnak a megmaradáshoz.
S közben azon is eltöprenghetünk, miért különlegessége nyelvünknek, hogy mindég a fontosat tesszük előre a mondatban, a keltezésben, a névadásban, a címzésben...

(folytatjuk)