Bart István műfordító 1984-ben tette közzé először A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös című, ironikusan szerelmi regénynek nevezett történelmi esszéjét a mayerlingi tragédiáról. Hiába minden igyekezet, mondja Bart, semmit sem tudunk biztosan, és valószínűleg soha nem is fogunk a történet végére érni. És nem csak azért, mert az Osztrák–Magyar Monarchia feje, Ferenc József számára kínos volt az ügy, ezért igyekezett minden nyomot eltakarítani Vetsera Mary bárónő holttestétől Rudolf irataiig, személyes tárgyaiig. Minden tanútól hallgatási fogadalmat követelt, ennek ellenére már a kettős halál másnapján megindul a mítoszképzés.
Ha nincs racionális magyarázat, megfogható bizonyíték, a legvadabb híreszteléseknek is hitelt ad a közönség. A liberális bécsi értelmiség a ,,fafejű” Ferenc Józsefet teszi meg bűnbaknak, aki szerintük meggátolta, hogy a sokoldalú, művelt, szellemes Rudolf kibontakoztathassa tehetségét és megreformálja a birodalmat. Bizonyos magyarországi körök szerint Rudolfnak, a kedves ,,Rezső királyfinak” azért kellett meghalnia, mert  magyar uralkodóvá akarta koronáztatni magát, hogy a bukásra ítélt dualista államalakulatból kiszakítsa és megmentse Magyarországot. Mások látni vélik Rudolf halálában a katolikus egyház kezét, mert a főpapok nem állhatták a szabadkőműves lázadót. Sokak szerint pedig bécsi zsidó bankárok adósították el a könnyelműen költekező fiatalembert, aki felnőttként is reszketett szigorú apjától. A nyomasztó tartozás miatt lett öngyilkos, hangzik itt a magyarázat.

Mítosz születik
Amikor Ferenc Józsefnek jelentették, hogy egyetlen fia átlőtt halántékkal holtan fekszik a mayerlingi vadászkastélyban, úgy látta jónak, ha pillanatnyi elmezavarban elkövetett öngyilkosságként tálalják a világnak a gyilkos lövést (lövéseket?). Bár szerinte fia oly alantasan halt meg, akár ,,egy szabó”, Rudolfot méltóképpen, katolikus szertartás keretében helyezik örök nyugalomra a bécsi kapucinusok altemplomában, a Habsburg-panteonban. Az önkezűség halálos bűnét ugyanis az egyház szerint eltörli a lelki betegség.
Ferenc József – minden más híresztelés, tetszetős irodalmi karikatúra ellenére – bölcs, ambiciózus és akkurátus uralkodó volt, de a közvéleménnyel nem számolt. Márpedig élete utolsó évtizedeiben a sajtó nagyhatalommá nőtte ki magát. És van-e szebb újságírói feladat, mint kideríteni, mi történt a Bécs közeli Mayerlingben, felfedni, kivel, mikor és miért érintkezett Rudolf trónörökös? Ha volt másik holttest – mert hamar kiderült, hogy volt –, akkor 1889. január 30-án ketten vetettek véget életüknek. Ha a tizenhét és fél éves lány Rudolf társa volt a halálban, akkor világra szóló szerelemről lehet szó. Vetsera Mária bárókisasszony – hiába kötelezték anyját, fivéreit, rokonságát hallgatásra – a sajtó révén hamar az igaz szerelemért az életét is feláldozni hajlandó nő megtestesítője lett. A nőé, akit a konvenciók elválasztanak az imádott lénytől, ezért eldobja magától az életet.
Újságírók és történészek felvetik, hogy az öngyilkossághoz egy rosszul sikerült magzatelhajtás is vezethetett, s Mary emiatt már halálra volt ítélve. A közvéleményt ez nem rázza meg. És az sem, hogy a tragédiát megelőző éjszakát Rudolf nem Maryvel tölti, hanem egy korábbi szeretőjével. A trónörökös – mivel sem apja, sem a katolikus egyház nem engedélyezi a válást feleségétől, Stefániától, s főként nem egy új házasságot a kétes hírű Maryvel – a halált választja, születik meg a szomorú tündérmese. Előttünk a modern kori Rómeó és Júlia, valamint szerelmük kerékkötője, a valódi érzésekre képtelen, a hatalomhoz, pompához ragaszkodó, rosszmájúan belga tehénnek nevezett, a szülés után elhízott feleség. (Stefánia a most kiadott könyvben közölt képeken mindenütt gyönyörű, karcsúbb, mint Vetsera Mária. Igaz, kissé teltebb, mint Erzsébet királynő.)
Hogy ennek az évszázados sablonokat követő szereposztásnak kevés köze van a történészek által máig kutatott mayerlingi tragédiához, egy évtizeddel később már a kutyát sem érdekli. Előbb némafilmen, aztán hangosfilmek sokaságában tűnik fel Rudolf és Mary. A trónörökös szerepében olyan sztárok hódítottak, mint Charles Bo­yer, Mel Ferrer, Omar Sharif, Vetsera Mary alakját Audrey Hepburn vagy Catherine Deneuve tette ellenállhatatlanul vonzóvá. (Jancsó Miklós 1976-os Magánbűnök, közerkölcsök című, ugyancsak a mayerlingi tragédiát alapul vevő, erősen pornográf filmje a rendező pályáján is komoly kisiklás.)

Együgyű szereposztás
A több száz népszerű ponyva mellett történészmunkák is születtek Rudolfról, illetve Mayerlingről, de ezek sem tudtak változtatni az édes-bús szerelmi történeten, amely a XIX. század utolsó évtize­dében beleégett a közönség tudatába. Nálunk különösen, hiszen a világszép királyné, Sissy egyetlen fia, akár a császár elől menekülő édesanyja, a rebellis magyarok nagy barátja volt – legalábbis a mi mesénkben.
Érdekes módon a közvéleményt nem izgatta a folyton formálódó, új elemekkel bővülő mítoszban az özvegy tényleges szerepe, sorsa. A szakemberek régóta ismerik Stefánia eredetileg 1935-ben megjelent emlékiratait, olykor hivatkoznak is rá, de a közönség magyarul csak most olvashatja el (Európa Könyvkiadó, Lendvay Katalin fordítása). Így végre személyesen is ellenkezhet a Stefániát ostoba libának, érzéketlen szörnyetegnek lefestő publicistákkal, ponyvaszerzőkkel és filmrendezőkkel. Gondoljuk el, a belga királylány 16 éves az eljegyzéskor, egy év múlva feleség. 19 évesen anya, 25 évesen özvegy, akinek a protokoll szerint nem szabad elhagynia a Burgot. Stefániát császárnénak szánják a belga udvarban, engedelmességre, alázatra nevelik szülei. A kamaszlány fél a házasságtól, de reméli, hogy Rudolf hűséges társa lesz. A trónörökös oldalán kezdettől fogva mindenütt sikert arat. Utólag sokan szemére vetik, hogy imádja a fényűző fogadásokat, bálokat, ruhákat, kalapokat, ékszereket, no és a bókokat.
A Mayerling után több mint 46 évvel papírra vetett memoár a kötelességteljesítésről és az abból fakadó boldogságról is szól. Mint tudjuk, Ferenc József hamar rájött, hogy feleségét nem tudja ,,betörni”, így az Erzsébetre háruló királynéi feladatokat is Stefániára bízza, és a kis meny zokszó nélkül végzi a munkát, amelyet Rudolf, akárcsak örökké távol lévő édesanyja, nyűgnek érez. (A Sissi-mítosz párdarabja a Rudolf-legenda.)

Lefelé a lejtőn
Az emlékiratokban Stefánia tucatnyi Rudolf-levelet tesz közzé, amelyeket ilyen formulák zárnak: ,,Teljes szívéből ölel Téged a te hűséges Rudolfod”. ,,Egész szívemből ölellek: hűséges Cocód” (a trónörökös családi beceneve). ,,A Te szerető Cocód”. A házasság a levelek alapján nem látszik menthetetlennek. Csakhogy – Stefánia szerint – Rudolf halála előtt egy évvel elindult a lejtőn. Férje elhatalmasodó vadászszenvedélye is nyugtalanítja az asszonyt, de ennél kínosabbak nőügyei, rövidebb-hosszabb viszonyai, amelyek következményét, a szifiliszt hazaviszi a hitvesi ágyba. Stefánia, miután Rudolf megfertőzte, nemcsak undorodik a férjétől, de meddővé is válik. Nincs esély, hogy a kislány után fiút szüljön.
Mint a kötet jegyzetanyagának összeállítója és a tárgyilagos utószó szerzője, Csorba László történész megjegyzi, Stefániát nem annyira Rudolf halála töri össze azon a január végi napon, hiszen arra fel volt készülve, hanem a halál módja, és az a rideg hangú búcsúlevél, amely megkérdőjelezi hét és fél évig tartó együttélésük értelmét. ,,Kedves Stefánia! Megszabadulsz tőlem és az általam okozott kellemetlenségektől; légy boldog a magad módján...” Azt is méltánytalannak érzi a friss özvegy, hogy az uralkodó és a tragédia hírére hazatérő Sissi – akire Rudolf sem gyermekként, sem felnőttként nem számíthatott, hiszen a szépséges asszony folyton önmagával volt elfoglalva – őt hibáztatja Rudolf haláláért. Ferenc József elfelejtette, hogy Stefánia többször is jelezte gondjait, de nem vették komolyan.
A memoár Mayerlinggel véget ér, de Stefánia élete folytatódik. A gyászév letelte után feleségül megy Lónyay Elemér herceghez, és harmonikus házasságban élnek az asszony 1945. augusztusi haláláig. Nincs adatunk arról, miként fogadta a herceg férj az emlékiratokat. Mindenesetre nem tiltakozott a nyilvánosságra hozatal ellen. Talán abban reménykedett, hogy felesége egyszer s mindenkorra megszabadul a ráosztott méltatlan szereptől, és a kései utókor igazságot szolgáltat neki.
Osztovits Ágnes
(Heti Válasz)