Az év háromszázhatvan napjában a tusnádfürdői vasútállomás éjszaka kong az ürességtől. Éppen annak az öt napnak egyikén, amikor nem így van – a Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor idején –, a Tusványosra érkezők ezrei közül jó néhányan az éjfél utáni járattal indulnak Sepsiszentgyörgyre.
Kis csoportok várnak türelmesen a szerelvény érkezésére. Jön a vonat, felkászálódunk, füttyent a mozdony, s indulunk. Helyet hiába keresünk, nem találunk. A fülkék már tele vannak, vagy teljes kényelmet keresők, cipőjüket lehúzva alvók sajátítják ki. Egy srác érdeklődik: mennyi idő múlva érkezünk meg Csíkszeredába? Az odébb lesz, mert ez a vonat Sepsiszentgyörgyre megy – mondom. Haveri társaságának másik négy tagjával kényszeredetten nevetnek, velük együtt még két lány és jómagam is.
Beszédbe elegyedünk, többször és többféleképp derül ki ismét: kicsi a világ. Hosszabb ideig laktunk ugyanazon városokban, most is azonos helyeken forgolódunk, szinte naponta megyünk el egymás mellett, baráti köreink is érintkeznek itt-ott.
A két lányról inkább feltételeznénk, hogy még kezdő egyetemisták, mintsem gyakorló orvosok. Pedig úgy van. Marosvásárhelyen tanultak, az államvizsgát követően Zsuzsa rövid ideig Nagyváradon képezte magát, majd húgával, Ágnessel együtt Budapestre mentek szakosodni. Zsuzsa plasztikai sebész, Ágnes gyermekorvos lesz. Beszélgetés közben szóba kerülnek a két ország kórházai közti különbségek és hasonlóságok. A „mi” javunkra írják, hogy fizetések vonatkozásában érezhető némi felzárkózás, s reményüket fejezik ki, lesz ez még jobb is. A derűlátó énem, megérezve a lehetőséget, nyomban lecsap, s rákérdez: azon gondolkodtak-e, hogy egy szép napon hazatérnek dolgozni? Talán – válaszolta Zsuzsa, majd hozzáteszi nyomban –: többször is felmerült már a kérdés, s nem vetették el a gondolatot. Ő a maga részéről inkább itthon keresné boldogulását, s húga sem zárja ki azt.
Örül a lelkem! Lám, nem igaz, hogy fiataljaink az első lehetőséget megragadva a jobb élet reményében olyan távol menekülnek szülőföldjüktől, amennyire csak bírnak, s vissza sem néznek! Íme két fiatal, okos lány, akik a szakma minél jobb elsajátítása miatt hagyták itt ideiglenesen Székelyföldet, majd az inasévek után dolgozni hazatérnének közösségünk betegeit gyógyítani és családot alapítani.
A késő esti vonatozás közben nincs lehetőség, hogy mélyebben kutatni kezdjem, honnan ered, miből táplálkozik hazaszeretetük, de úgy sejtem, szüleiknek, tanáraiknak, baráti társaságuknak nagy szerepe van ebben. Amiért így nevelték, tanították és hatottak a lányokra – nekik mondok csendesen köszönetet.
