Mózes László
Elege van mindenből, lemond – jelentette be tegnap elkeseredetten a Tarom első embere, Eugen Davidoiu. A tavasszal kinevezett vezetőre maga a miniszterelnök, a kormányüléseken harciasságot és színpadiasságot ötvöző Mihai Tudose húzta rá a vizes lepedőt, majd ráadásként vizsgálatot is indított az állami légitársaság ellen.
Tudose lendületében nekiment saját beosztottjának is, Răzvan Cuc közlekedési minisztertől számon kérte, miért hosszabbította meg Davidoiu munkaszerződését, hiszen a légivállalat az első fél évet 104 millió lej veszteséggel zárta. „Havonta felvette nagy fizetését, nekünk pedig mindannyiunknak ki kell fizetnünk a vállalat veszteségét” – dörögte Tudose, igazat is mondva, ám az olcsó populizmus határát is súrolva, hiszen évek, évtizedek óta így működik ez mifelénk: az állami vállalatok termelik a veszteséget, s az adófizetők pedig törlesztenek. Egyes források szerint a kormányfő még azt is kérte közlekedési miniszterétől, válasszon, mihez ragaszkodik, tárcavezetői bársonyszékéhez vagy a Tarom igazgatójához? E sárdobálásban a légitársaság pilótái kiálltak lemondott vezetőjük mellett, aki azt is hangoztatta, a negatív eredmények ellenére sikerült jobb irányba mozdítani a Tarom szekerét, s a pénzügyi nehézségeket ő maga is örökölte, hiszen a vállalat tíz éve veszteséges, ám rendelkezett egy gazdasági elképzeléssel, júniusban már nyereséget termeltek és nem költöttek csillagászati összegeket külső tanácsadókra, mint eddig.
Baj van az oktatással, baj van az egészségüggyel, gondban szinte mindenik ágazat, ám ezek között a közlekedési tárca tevékenysége olyannyira sajátos, mint maga az egész honi demokrácia. Mindig történik valami különös, a napokban a Kárpátokat átszelő, egyelőre csak tervezett autópálya kapcsán derült ki, hogy Cuc – kinek belépője a szociálliberális kormányba emlékezetesebb, mint eddigi megvalósításai: biztos, ami biztos, nem ígért semmit – egyik korábbi, közlekedésben is érintett minisztertársa, a nagyberuházásokért felelő ficsúr Şova már a Piteşti–Nagyszeben közötti szakasz megvalósíthatósági tanulmányával elvérzett. Így szinte nevetséges is, hogy a Tarom ügyben most megszólal Ponta is, Şova jó cimborája, s újólag kifogásolja a „teleormáni Don Livio” ügyködését...
Nevethetnénk is, ha ez az egész nem lenne végtelenül szánalmas. Hiszen nemcsak az autópályák tűnnek meg nem valósuló álomnak, hanem körülményes, nehézkes a repülővel, vonattal való közlekedés is. A székelyföldiek ráadásul igen kíváncsiak arra, mikor lehet majd újra felszállni Marosvásárhely felújítás alatt álló repülőteréről, de főképp arra, hogy mikor landolhatnak végre gépmadarak a brassói reptéren? Vajon lehetséges lesz valamikor autópályán haladni egészen a nyugati országhatárig? Sokan még annak is örülnének, ha Bukarestig folyamatosan tudnának százharminccal haladni.
Elegünk van mindenből, mondhatnánk, miként az állami légitársaság megfáradt vezetője. Mit tegyünk, mondjunk le?
