Az első nagy lerakatnál leparkoltam az autót, gondoltam, gyorsabb lesz gyalog felmérni a terepet, mint ötven métereket autózni s állandóan új parkolóhelyet keresni az élénk délelőtti forgalomban. Annál is inkább, hogy a kisfiam is velem volt, akit állandóan ki-be kellett volna rakosgatni az autóba. Magammal vittem, mert nagyon szereti a szerszámokat, messze nem vonzzák annyira a játszóterek, mint egy barkácsbolt vagy autószerelő műhely.
Szóval kiszálltunk az autóból az első építőanyag-lerakatnál, őt pedig babakocsiba tettem, hogy gyorsabb legyen a körút. Már jócskán eltávolodtunk az autótól, amikor rájöttem, hogy bizony nem volt jó ötlet a babakocsis séta: járdának a legjobb szándékkal sem nevezhető kavicsos, göröngyös út az egyik oldalon, parkoló autók, pocsolyák és az emberhez nagyon közel száguldozó autók a másikon. Csakhamar úgy döntöttem, inkább visszaviszem a babakocsit az autóhoz, és a nyakamba veszem a fiamat, így gyorsabban járunk.
Másnap autószerelő műhelybe kellett vinnem a gépkocsimat. A brassói úton van egy szerviz, ahol gyorsan és jól dolgoznak. És ha ismét műhely és szerszámok, természetesen a kisfiam is elkísért. Sajnos, elég rövid volt a látogatásunk, néhány röpke pillantás a szétszedett autókra, aztán siettünk vissza a városba. Pontosabban siettünk volna... Természetesen ismét gyalog, babakocsival, mert az autó ott maradt a javítóban.
Déjà vu érzésem támadt. Itt sincs járda, itt is hatalmas pocsolyák az út szélén, közöttük pedig parkoló autók és villanypóznák, amelyeket csak nagyon óvatosan lehet megkerülni, mert egy-két lépés távolságban száguldoznak az autók. A túloldalra esély sincs átjutni, de fölösleges is lenne, ott sincs járda, és ráadásul még három benzinkút is nehezíti a pályát, ahonnan és ahová ki-be térnek az autók. Milyen különös – gondoltam magamban –, eddig fel sem tűnt, hogy nincs járda ezen a városrészen. Az ismeretlen katona szobra előtt, ahol apró kaviccsal tömtek be egy jókora árkot, már kezdtem elveszíteni a türelmemet. Talán tíz méter sincs ez a járdarész, de minden erőmet össze kellett szednem, hogy áttoljam rajta a babakocsit. „Nagyobb kerekű babakocsit kell venni ezekre az utakra” – szólt hozzám egy idegen, látva kínlódásomat... Hát igen, ez lehet a megoldás.
Ahogy végre elértük a járdát, és siethettünk befelé a városba, lassan elszállt a haragom. Itt már egyre rendezettebbek a gyalogosok számára kialakított terek, egyes útvonalak még a kerékpárosoknak is kedveznek. Azért a központ sokat szépült az utóbbi években – nyugtattam meg magam –, és talán más városban is előfordul, hogy nincs járda a periférián.
Minden bizonnyal elfelejtettem volna ezeket a babakocsis bosszúságokat, ha tegnap nem szembesültem volna újra hasonló helyzettel. Az autót a szerkesztőség előtt hagyva próbáltam feljutni a Sas utcába, és a Váradi József út közepén ismét használhatatlan járdákon botorkáltam. Ez a helyzet az utca mindkét oldalán, márpedig ez a városrész a központhoz tartozik.
Általában autóval járunk-kelünk a városban, s a kormány mellől kevésbé tűnik fel a járdák hiánya. Pedig komoly gond ez, mert azoknak is otthonuk Sepsiszentgyörgy, akik többnyire gyalog közlekednek, közlekednének. Az öregeké, a gyerekeké, a babakocsis kismamáké...