Kiskamasz fiaim kedvenc időtöltése, amikor gyerekkorom emlékezetes pillanatairól mesélek nekik, arról, hogyan éltünk 20–30 évvel ezelőtt. Nem is csodálkozom, mert gyerekként én is szájtátva hallgattam szüleim, nagyszüleim esti meséléseit a régmúlt időkről, régi emberekről, dédszülőkről, azokról a sokszor jelentéktelennek tűnő kis örömökről, amelyek meghatározták az akkori emberek életét. Milyen emlékeket adunk át utódainknak? Hogyan emlékeznek ránk gyermekeink, unokáink húsz-harminc év múlva?
Mélyen elrejtve élnek bennünk gyermekkorunk élményeinek és érzéseinek emlékei. A gyermekkor ugyanis több, mint életünk első néhány éve, és ezek nagyon jelentősek.
Legkellemesebb emlékeim gyermekkoromból a közös nagy családi étkezések. Nagyszüleim hosszú asztala mellett egy-egy vasárnapi ünnepi ebéd, amikor mindannyian együtt voltunk – a szüleim, a testvérem, a nagyszüleim, a nagynéni, nagybácsi, unokatestvérek. Ez az idő az együttlétet jelentette, örültünk egymásnak, sohasem éreztük magunkat annyira egy családnak, mint ilyenkor. Azóta már sokan felálltak a hosszú asztal mellől, és átsétáltak egy másik világba, de azoknak a közös ebédeknek a képe mai napig kapaszkodó, szívet melengető emlék marad.
Természetes és érthető, ha a szülők azt szeretnék, hogy gyermekeik szeretettel emlékezzenek rájuk, és ez ugyanúgy a gyermek érdeke is. Nyilvánvaló, hogy nem kell mindig egyetértenünk gyermekeinkkel, nem kell mindig azt csinálni, amihez nekik épp kedvük van, csak azért, hogy meleg családi fészekre emlékezhessenek. Ez a fajta hozzáállás visszaüthet: a gyermek észreveszi, ha túlságosan is függünk tőle, és nem helyesen szeretjük.
Akkor a leggazdagabbak a jó, kellemes emlékek, ha azok mindkét szülővel – együttesen – összefüggnek, ha a gyermek tudja, hogy a szülők milyen fontosak egymás számára. Ha úgy tekint vissza a gyermekkorára, hogy őt valóban megértették, gondoskodtak róla, és a család minden egyes tagjában érezni lehetett az összetartozást. E tekintetben az anyagi jellegű dolgoknak vagy a gyermekeinkkel való foglalkozásnak nincs nagy jelentősége, ellenben annál nagyobb a szerepe az egymás közt kialakult kapcsolatnak. Ezeket az emlékeket sokkal inkább alkotja a családi kommunikáció, egymás meghallgatása, önmagunk feltárása gyermekeink előtt, mint bármely technikai módszer vagy tapasztalat.
Mit gondolunk, hogyan fognak ránk emlékezni gyermekeink húsz év múlva, amikor leülnek saját gyermekeikkel és arról mesélnek: milyen volt a nagymama és nagytata, amikor anya és apa még gyerekek voltak? Milyen embernek fognak bemutatni minket? Milyen tulajdonságaink fognak eszükbe jutni? Mely hibáinkra fognak gondolni, még ha nem is emlegetik?
Könnyű lenne ezeket a kérdéseket megválaszolni, ha gyermekünkkel éppen most veszekedtünk volna. Biztosan arra gondolnánk, hogy nagyon elítél majd bennünket. Ez azonban nem biztos, hogy igaz, még akkor sem, ha esetleg egy meglehetősen hosszú, nehéz időszakot élünk át. Ez sem jelenti feltétlenül, hogy gyermekeink rossz emléket őriznek rólunk. Sőt, talán épp az volt nagy hatással rájuk, hogy olyasmit elleneztünk, amit ők is rossznak tekintettek!
Gyermekeink rólunk őrzött emlékeiben az a döntő, hogy mennyire érezték: megértjük őket, nyíltan megbeszélhetik velünk problémáikat, időt szentelünk nekik, és örömet jelent számunkra a velük való együttlét. Emlékezni fognak arra, hogy szívesen fogadtuk-e barátaikat, otthonunk nyitva állt-e az anyagi, lelki támogatást kérők előtt, vagy hogyan beszéltünk emberekről a távollétükben.
Néha úgy véljük, hogy amíg gyermekeink csak gyermekek, engedjük, hogy kibeszélhessék magukat, és ennyi elég. De hát bármely emberi kapcsolat többet igényel ennél. Ezért az egyik kulcskérdés, amit föl kell tennünk önmagunknak: hogyan sikerült föltárnom az én személyiségemet fiam vagy lányom előtt?
Kertész Tibor
(folytatjuk)
