Augusztus 20-a a magyar nép egyik nagy ünnepe, amelyet a magyar nyelvterület minden településén megtartanak. Mit is ünnepelünk ilyenkor? István megkoronázását, a keresztény állam megteremtését, első királyunk szentté avatását, no meg az új kenyeret, az aratás végét. Politikai akarat ide vagy oda, a magyarság elfogadta ezt is. István királyra szabadon vagy titokban, a szívünkben emlékezünk, az új kenyérről mi, keresztények a templomainkban.
A magyar ember mindenkor „életnek” nevezte a gazdaságot, amelynek legfontosabb növénye a búza volt. És valóban élet minden egyes gabonamag, mert magában hordozza a csírát, a magba zárt kozmikus energiát. Az új kenyérnek szánt istentiszteleten felszolgált úrvacsorán egy darab megszentelt, Krisztus testévé átváltoztatott kenyér teszi a templomot otthonunkká és a napot igazi ünneppé. Jézus ajándékként önmagát adja nekünk… Minden kezünkbe vett kenyér ünnepet jelent. Ünnep napján örvendezünk  egymásnak és együtt az Istennek, az Ő ajándékainak. A kenyér pedig az életet jelenti, az isteni gondviselést, a munkát, a verítéket, az imádságot, az ígéretet és az áldást. Együtt nem kevesebbet, mint az élet ünnepét. Jézustól tanult imádságunkból idézek: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Ez volt mindig…
Az üzletben megvásárolt kenyér íze mindennap ugyanaz, nem érezzük a különbséget, így nehéz is hálát adnunk az új búzából sütött kenyérért. Új búzából sütni először augusztusban lehet, ezért új kenyér havának is nevezik e hónapot; már a középkorban is szokás volt az új kenyeret megünnepelni. A keresztény vallás különös tiszteletet adott a kenyérnek. A vallási szertartásokon a kovásztalan kenyér – az ostya – Jézus testét szimbolizálta.
Magyar elődeink a legkorábbi időktől foglalkoztak gabonatermesztéssel. A legrégebbi nyomok öt gabonafélére utalnak: a kölesre, az árpára, a hajdinára, a barna rizsre és a búzára. Ezekből kenyeret, lepénykenyeret, langallót, kövön sült léppencsét és hamuban sült pogácsát készítettek. Ezekről még a meséink is megemlékeznek.
Őseink sokat tudtak a mezőgazdaságról, így az aratás napját is gondosan megválasztották. Újholdkor nem kezdtek hozzá, de Illés napját sem tartották szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás első napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen a betakarítás legnagyobb munkájához hozzáfogni.
Az aratás befejezése örömünnepnek számított, amelyet gazdagon átitattak a szokások és hiedelmek. A magának arató család a munka befejeztekor nem rendezett különösebb ünnepséget, erre a szegényebbeknél csak akkor került sor, ha a munkát kölcsönös segítséggel végezték. Ilyenkor a megvendégelés kötelezettsége – a munka közben éppen úgy, mint annak befejezésekor – a házigazdára hárult.
Ma már nem is gondolkozunk el ezen az Isten adta nagy csodán, ajándékon. De komolyan kérek mindenkit, szánjon rá legalább néhány pillanatot. Vajon mindig tudjuk, hogy mindennapi kenyerünk imába foglaltatott?
Soha senki nem gondolkozik azon, hogy a kenyérsütés maga is kész csoda. Nem ismerünk még egy olyan anyagot, amely közel nyolcszáz fokon nem ég el, hanem megsül, és belül még nedves is marad. A kenyér héja barna, ropogós, belseje puha, de rugalmas, nem óriás lyukakkal, hanem apró hólyagokkal teli, de tömör. A jó kenyér egy hét múlva is ehető, akkor is jóízű. Vágáskor nem morzsálódik szét, a szelet egyben marad.
Nagy áldás volt az emberiségnek, amikor a mindenható megtanította, rávezette a kenyérkészítésre.  Mostanában sok mindent hallunk a kenyérről, nem is tudjuk eldönteni, hogy együnk-e vagy ne, és ha igen, milyent. Egyik leg­ősibb ételünkből, amelyet az emberiség a világ minden pontján fogyaszt, manapság rengeteg van: egészséges, egészségtelen, fogyókúrás, vitaminos...
Az első kenyér – amelyhez a gabonát összetörték, mert őrölni még nem tudták – a feltevések szerint tizenkétezer évvel ezelőtt készült. Kelt tésztából körülbelül háromezer évvel ezelőtt az egyiptomiak sütöttek cipókat. A 20. század elején még csak teljes kiőrlésű kenyér létezett, majd a jóléti társadalomban divatba jött a fehér kenyér. Napjainkban ismét a teljes kiőrlésű kenyér került előtérbe.

Orbán-Barra Gábor