A mi Jókainkat nem változtatta meg. A régi jó csendes ember maradt. A szerénységéből nem hullt le egy morzsányi se a tapsok alatt. Az embernek szinte megszúrja az eszét az a gondolat, hogy ugyan minek ennek a Jókainak a nimbusz, hiszen nem élvezi ki, nem megy sehová? Otthon ül, ha országgyűlés nincs, egész nap, s otthon ő a legkisebb ember. Dolgozószobája a télire eltett leanderekkel és mindenféle délszaki virágokkal megrakott üveges folyosóról nyílik, abban hét-nyolc órát tölt naponkint.  Máskülönben elég kedélyes és lakályos otthon volna, ha nem lenne benne nagy rendetlenség, pókháló és sok por. Hisz minden tárgy élete egy-egy érdekes mozzanatára emlékezteti. Itt van az esztergapadja, kedves képei, többnyire elhalt jó barátok arcmása, mindenféle saját kezű dedikációkkal ellátva. Ezer és ezer apróság hever tarka összevissza­ságban mindenütt, egy hímzett sallangos dohányzacskó, valami parlagi mecénás prezentje, egy öreg lópatkó, ami szerencsét hoz, egy gyémántgyűrű, az öreg Karagyorgyevics hercegtől való, különböző diplomák különböző tokokban és táblákban, egy elmésen kifundált házi sapka kakastarajjal, a miskolci hölgyek ajándéka, világos célzással Kakas Mártonra, és Isten a megmondhatója, mi minden. A szekrényben összes művei különböző kiadásokban és nyelveken. Bizony, öröm lehet ezeket elnézegetni. Egy másik zárt szekrényben csodálatos történetek följegyzései, történelmi adomák és legendák tára, olyanok egy írónál, mint a konzervek a hajón, ha nincsen friss anyag, ezekből lehet főzni. Itt bizony nem unhatta el magát. Azonfelül most már látogatói is voltak, pesti képviselő lévén szívesen fogadott mindenkit, majdnem egyforma szívesen azokat, akiket ismert és azokat, akiket nem ismert. Mert ő nem tudta, kiket ismer. Semmi memóriája nem volt az arcokhoz és a nevekhez, úgyhogy későbbi életfolyamán majdnem minden kerületből e fogyatékossága miatt bukott ki.  Szokásos kérdése: „Kihez van szerencsém?” egyszerre száz vagy kétszáz voksot ölt meg.
Másik rossz szokása: a levelezéstől való élénk tartózkodás szintén hozzájárult ahhoz, hogy soha kétszer meg ne válasszák egy helyen. Általában nem szeretett olyat írni, ami nem kerül nyomtatás alá, se olyat, aminek a megírási eszméje nem tőle származott.
Az új mandátum és az új ház betöltötte minden vágyát. Nem kívánt már semmit (különben nem volt soha stréber), csak békét, csendet, nyugalmat, hogy kedvére átadja magát múzsájának, mert az alkotás vágya hevítette. A terézvárosi képviselő mindamellett nem fogja fel a maga dolgát jól. Nem jár a polgári gyűlhelyekre, sörházakba és mindenféle terézvárosi klikkekbe, hanem dolgozik. Mindjárt a választás után hozzáfog A fekete gyémántok megírásához, amelynek leíró részei páratlanok az irodalomban, s Hugo Viktor fönséges leírásaival versenyezhetnek. Berend Iván, a mindentudó ember már szinte azon a határon van, hogy a kulcslyukon is be tudjon lépni, mint az Ezeregyéj szellemei és dzsinnjei. A következő évben Az arany ember, a legpoétikusabb regénye születik. Oly szép, mint egy hajnali álom. Valahányszor Komáromba megy témáért, mindig aranyat hoz. Az arany embert Balatonfüreden írta, mégpedig összesen csak nyolc hétig. Egyik ismerőse, akit bámulatba ejtett a téli Balaton nagyszerű leírása, azt kérdezte tőle, látta-e már a rianást és hallotta-e a hangját?
– Se nem láttam, se nem hallottam.
– Hát hogy tudtad úgy leírni?
– Huray beszélt róla egyszer-másszor...
Érintettük már, hogy Az arany ember külső története egy Komáromban élt kalandos ember életfolyamatából van megszőve a komáromi hagyományok szerint, de biztosan merjük állítani, hogy a bűbájos Noémi és a Timár Mihály belső világa a Senki szigetén máshonnan fakad. Ez talán az egyetlen regénye, amely közvetlen a Jókai élő érzéseiből táplálkozik és nem pusztán a fantáziájából.
Egy vagy legfeljebb másfél évvel Az arany ember megalkotása előtt egy özvegy úriasszony, L... né kereste fel Jókait Stáció utcai házában, és mint volt honvéd­ezredes özvegye fölkérte, hogy vállalja el gyermekei fölött a gyámságot. Többször megfordult ott ebben az ügyben. Jókainé megtudta, ellenezte és megígértette férjével, hogy semmi esetre se fogadja el a gyámi tisztet. Jókai megígérte, hanem úgy látszik, később mégsem tudott ellenállni az özvegy rábeszéléseinek, elvállalta, de a felesége előtt most már titokban tartotta, s hogy az asszony ne járhasson hozzá, ő kereste azt fel lakásán, hol két gyermekével, fiával és szép szőke leányával, a 18 éves Otíliával szűkös anyagi viszonyok között élt.
A gyámatya látogatásai egyre sűrűbbek lettek, s a viszony közte és a bájos L. Otília kisasszony közt egyre bizalmasabb, melegebb színt öltött, míg végre kölcsönös szerelemmé nőtte ki magát. Az anya gyorsan, váratlanul meghalt, s a két gyermek gondja most már a Jókai nyakába szakadt. Ehhez járult még az Otília betegsége, ki a tüdővészesek szomorú osztályához tartozott.
A költő a következő nyáron egy balatonfüredi villában helyezte el beteg gyámleányát egy nénje felügyelete alatt, s napjainak szabad részét a bájos leányka oldalán tölté, oda álmodva magát vele a Senki szigetére. A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, termetben, arcban Az arany ember Noémijának. Amiről nappal beszéltek, amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte Az arany emberbe. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokban.
Hanem hát a füredi pletyka útján fülébe jutott Jókainénak is valami, de nem sok, a dologról, Jókai mégis okosabbnak látta Arácsra küldeni a leányt, ahol nincs gonosz, fürkésző szemek előtt, s könnyen meg lehet látogatni.
A sorvadó leány később Meránba, a tüdőbetegek utolsó állomására került. Ott egy tanítónénál volt elhelyezve ápolásra, ahol a szegény kis Noémi meg is halt. A tanítóné, a haldokló ágyán kijelentett akaratához képest, egy csomagban visszaküldte Jókainak a tőle származó emléktárgyakat és lángoló hévvel írt német szerelmes leveleit. A meráni csomagot, nem lévén otthon Jókai, a felesége bontotta fel, s látván a kétségbevonhatatlan bizonyítékokat, sokáig volt nehéz, keserű szívvel eltévelyedett Mórica irányában. Okunk van egyébiránt hinni, a levelek tartalmát se hagyva figyelmen kívül, hogy ez a viszony is inkább volt plátói. És bár a hajfürt, melyet Otília az aranymedalionnal együtt visszaküldetett, már egyik legutolsó fürtje lehetett a költőnek; az izzón lobogó szenvedély veszedelmesen hasonlít a legelső szerelmekhez.
Az arany ember után, míg Otília Arácson tartózkodott, ismét új regényt írt: az Eppur si muove (És mégis mozog a föld) címűt, mely a Kazinczy-, Kisfaludy-korszak íróinak keserves úttörői munkáját festi. A költött alakok közt felismerni véljük egyikét-másikát régi jeles íróinknak, s a korszak rajza, leszámítván a túlzásokat, elég hű; gondosabb tanulmányra, mélyebb bepillantásra vall.
A regény főalakja ebben a regényben is elromlik. Jenőy Kálmán ekképpen rajzolva nem képes az író nyilvánvaló célját szolgálni. A küzdelem és a vele járó nyomor, mely a hősnek osztályrészéül kell  jutnia a vezérlő alapeszme kidomborítása céljából, nem ébreszt se részvétet, se kellő hangulatot az olvasóban, mert Jenőynek csak be kellene ülni a végén már semmi föltételhez nem kötött vagyonrészbe, ahelyett, hogy úgyszólván éhen pusztul el a csizmadia-mecénásnál. Ez a szegénység éppúgy nem rázza meg az olvasó lelkét, mint ahogy például nem rázná meg az Arany Sas fogadó egykori híres cinikus lakójának évtizedekig tartó önkéntes szobafogsága. „Hát mért nem jött ki?” mondaná méltán vállat vonva az olvasó.
Hanem annál gazdagabb a regény rendkívül sikerült mellékalakokban. Tseresznyés uram a csizmadia, Bányavári színidirektor a megszólamlásig élethívek. Tseresznyés uramon még szinte a csirizszag is érzik. És ezeknél is sikerültebb Korcza ügyvéd, kinél tökéletesebb alakot Jókai sohasem teremtett. Hogy Jókai az effajta emberek közt tényleg élt, ímhol annak az erőteljes gyümölcse; nagy változatosságot és eleven vérpezsgést találunk fiskálisaiban, színészeiben, mesterembereiben, mert ezt a fajtát jól ismerte.
Alighogy befejezte e regényét, beteg lett, negyven- fokos lázakban feküdt villájában, s az életéért is aggódtak. Csak igen lassan gyógyult meg Huray ápoló keze alatt, s még mint lábadozó fogott hozzá a két legpoétikusabb regénye után a legfantasztikusabbhoz: A jövő század regényéhez.

(folytatjuk)