Rámú hajnalok hajnalán ment a földjére dolgozni mindennap, és vaksötétben ért haza, csak hogy a feleségétől távol legyen. Így tett egy szép napon is, mikor csodálatos dolog történt. Szántás közben az eke valami keménybe ütközött. Rámú fogott egy ásót, elkezdett ásni, és jó mélyen a földben egy csillogó-villogó fémdobozt talált. Nagyon megörült. Hát még mikor felnyitotta a ládikó tetejét! Nem hitt a szemének. Azt gondolta: ha hazaviszi, az asszony örömében fűnek-fának elmeséli, aztán majd jön valami hivatalos ember, és magával viszi a ládikót! Törte a fejét, mit csináljon. Mindenesetre visszatemette a ládát a földbe, és megjelölte egy kővel. Hazatérve egész éjszaka csak forgolódott, nem jött álom a szemére. Reggel azonban az eszébe ötlött valami. Szólt a feleségének:
– Délutánra kapd össze magad! Elmegyünk halászni az erdőbe!
– Az erdőbe? Halászni? Halak a folyóban vannak, nem? – kérdezte megütközve Rámú felesége.
– Nem érted te ezt. Nagyon hideg lesz ma. Befagy a folyó, ezért a halak behúzódnak a fák közé – válaszolta Rámú.
A felesége el is hitte azon nyomban, és egy szava sem volt ezután.
Rámú egyenesen a piacra ment. Vett néhány jókora halat meg lepényeket, és a földek felé vette az útját. Ott fogott egy nyulat, és a folyóparton kikötötte egy bokorhoz. Aztán elszórta a halakat a füvön, a lepényeket meg a néhány maradék halat felaggatta a fákra. Dolga végeztével hazament. A felesége a legszebbik ruháját felöltve várta izgatottan. Meglátta Rámút, és megszólalt:
– Vedd fel te is az új ruhádat!
Rámú örömmel vette fel a felesége által varrt új ruhát, látta, hogy minden terv szerint alakul.
Elmentek aztán az erdőbe. Mondja ott Rámú az asszonynak:
– Látod már, hogy a halak behúzódtak a fák közé! Nem hazudok én neked!
Mit is mondhatott erre az asszony? Szótlanul és csodálkozva szedegette a halakat.
– Hagyd aztán most ezeket a halakat! Én majd szedem a fáról a lepényeket, meg van itt még néhány hal, te meg kapd el őket!
– Lepény és hal a fán? Megőrültél?
– Nem én őrültem meg, hanem te! Az előbb sem hittél nekem. Nem tűnt fel, hogy az éjjel lepényeső meg haleső volt? Jó csomó hal meg lepény fennakadt a fákon – ezzel Rámú felmászott a legközelebb eső fa tetejére. Dobálta az asszonynak az ételt a fáról, hogy az alig bírta kapkodni. Csodálkozott az asszony, de végül is elhitte az egészet.
Elment Rámú a folyópartra, fogta a nyulat, és odavitte a feleségéhez:
– Nézd, fogtam egy nyulat a folyóban. Nagy lakomát csapunk ma este. Süsd meg a nyulat a halakkal, ma jól bevacsorázunk!
Meglepődött a nyúlon az asszony, de hát látta, hogy csak úgy, puska nélkül fogta az ura, így aztán ezt is elhitte. Rámú ezek után kiásta a fémládikát, és a feleséggel együtt hazabandukolt. Mikor az asszony megkérdezte, hogy mi van a ládikában, Rámú megmutatta. Az asszony majd’ elájult. A dobozka tele volt arannyal, ezüsttel, ékszerekkel és jó sok rúpiával. Mikor hazaértek, Rámú elrejtette a ládát a házuk tetején.
Mire lemászott a tetőről, az asszony már el is készült a nyúllal és a sült hallal. Fenségesen belakmároztak, de az asszony sehogyan sem fért a bőrébe. Annyi minden csoda történt ma! Azonnal el kell mondanom valakinek! Azt is el kell mondanom mindenkinek, hogy végre gazdagok lettünk!
Az éjszakát még csak-csak kibírta valahogy, de reggel a kútnál akivel csak találkozott, mindnek előadta a tegnap történteket. Ettől meg is könnyebbült egy kissé. Készített egy kis reggelit, és megetette az urát. Rámú elment dolgozni a mezőre. Az asszony meg rohant máris a szomszédba, és csak mesélte-mesélte mindenkinek a nagy szerencséjüket.
Másnapra már nem csak a falu apraja-nagyja tudott a ládikóról, hanem a városi elöljáró is. Ki is küldött egy adószedőt rögtön Rámú házához. Az nem találta ott Rámút, leült hát, hogy megvárja. Hajtja haza az ökröket Rámú, látja, hogy egy rendőr-forma ember várakozik a háza előtt. Mi tagadás, megijedt egy kicsit, de nem mutatta, elhajtotta az ökröket az istállóba. Odamegy aztán az adószedőhöz, és köszönti:
– Adjonisten! Mi járatban minálunk?
– Rámú! Tudomásunkra jutott, hogy találtál egy arannyal-ezüsttel teli ládikát a földeden. Igaz ez?
– Ez biz’ nem igaz. Bárcsak igaz lenne!
– Hazudsz! A feleséged az egész faluban, az egész megyében elterjesztette, hogy így történt. Hívjad csak ki nejed őnagyságát! – mondta az adószedő. Hívta a feleségét Rámú. Kérdezi tőle az adószedő:
– Találtatok egy arannyal-ezüsttel teli ládikát a földben?
– Igenis, találtunk egy ládát, és telis-tele volt arannyal meg ezüsttel. Férjecském, mi értelme elhallgatni?
Mérges lett erre az adószedő, és ráförmedt Rámúra:
– Vigyázz, Rámú! Ne hazudj nekem! A feleséged bevallotta. Kerítsd elő a ládikát, de azonnal, és add át nekem!
– Ha lenne ládika, odaadnám! A feleségem bolond. Nem szabad hinni a bolondságait. Kérdezze csak meg tőle kend, hogy mikor találtuk a ládikát!
– Mondd meg asszonyka, mikor találtátok a ládikát? – kérdezte az adószedő.
– Aznap, amikor lepényeső esett. Együtt mentünk szüretelni a lepényeket meg a halakat a fáról. Az uram fogott egy úszkáló nyuszikát is a folyóból. Akkor találtuk a ládát.
Eléggé meglepődött ezen az adószedő. Rámú megszólalt:
– Bolond az asszony, mondtam én. Kend csak az idejét vesztegeti. Lepény­eső? Halszüret? Úszkáló nyuszika? Azér’ mondja csak, hogy az emberek rá figyeljenek. A ládikát is csak úgy kitalálta.
Elhitte a dolgot az adószedő, szánakozva nézett az asszonyra, aztán otthagyta őket. Rámú meg büszke volt a furfangjára, és mosolygott a bajsza alatt.
Egy-két hét múlva Rámú elővette a ládikát, és mindig egy keveset eladogatva az ékszerekből boldogan éltek mind a ketten, míg meg nem haltak.