Különleges emlékjel a Dani bácsié – különleges életének hű megjelenítője. A fa alig idősebb, mint Dani bácsi lenne ma. Valamikor egy csűr tartógerendája volt, abban az időben, amikor a gazdasági épület fontosabb volt a lakóháznál, amikor a falusi ember előbb építette meg a csűrt és az istállót, mint a házat. Hiszen az élet így kívánta meg. Annak a csűrnek a gerendája – akárcsak Dani bácsi – átvészelt egy romlott századot. Látni talán nem látott annyi mindent, és talán nem is szenvedett annyit. De lelke – mert a fának holta után is megmarad, mindaddig, míg füstként az égbe nem száll – együtt rezdült mindig a székely emberével. A mindent túlélő székely emberével.
Abból a gerendából vágott emberi méretűt Anti bácsi, a kopjafafaragó. Méretezhette volna nagyobbra is, a fából tellett volna, de a Dani bácsi által vallott értékrend – nem singgel mérik az embert – ekkora magasságot követelt meg. És ez a méret bőségesen elég is egy élettörténet megjelenítéséhez. Népéért dolgozott, maradandót alkotott. Ennyit mesélnek el a fába vésett motívumok, és ennyi bőségesen elég is. A többit a belerótt betűk mondják el. Az írás előtt azonban még egy apróság. Kis dolog, de lényeges. A kopjafa közösségi alkotás: egy másik fafaragó, Ferencz Botond kérte Anti bácsit, az emlékjel egyik motívumát alakíthassa ő ki. Dani bácsi iránti tisztelete jeléül. Ekként is tovább éltetve azt az elvet, amelyet Dani bácsi mindig vallott, és valahányszor alkalma adódott, szóvá is tett: csak együtt lehetünk erősek.
Az Úz-völgyi katonatemető emlékműjének kőtömbjén márványtáblába vésve ez áll: „Négy szócskát véss jól kebeledbe, s hagyd örökül fiadnak, ha kihunysz: A haza minden előtt.” Hogy emlékmű áll immár 1994 óta a temetőben, az is Dani bácsi egyik érdeme. És nem véletlen, hogy épp ez a Kölcsey-idézet került rá az Úz patakából kiemelt görgetegkőre, hiszen ez volt Dani bácsi jelmondata. Hányszor és hányszor mondotta: A haza mindenekelőtt. Így, kijelentő módban, ugyanis ő nem csupán hitt benne, de aszerint is élt. Természetes hát, hogy Dani bácsi Úz-völgyi kopjafájára elsősorban ennek a mondatnak kellett felkerülnie. Aztán következhet az a néhány szó, mely megindokolja az emlékjel szükségességét: V. dr. Szőts Dániel karpaszományos tizedes, Úz völgye utolsó térparancsnoka. Számos tisztsége közül vitézi rendbéli tagságára volt legbüszkébb, orvosként pedig hivatásának élt – neve előtt hát ennyit kellett feltüntetni. Karpaszományos tizedes volt az utolsó rangja, a térparancsnoki tisztséget 1994 óta viselte – és bár tavaly, amikor betegsége miatt képtelen volt már részt venni az Úz-völgyi megemlékezésen, lemondott erről a címről, lemondását senki nem fogadhatta el. Hiszen nem egy ember adományozta neki a titulust, nem olvasták fel napiparancsban, nincs róla pecsétekkel és aláírásokkal hitelesített okmány. Ő maga vívta ki és a közösségi akarat erősítette meg kinevezését, utódja hát nem is lehet.
Végezetül egy rejtett kincs. Nem feltűnő helyen – hiszen megszentelt helyre kerül bár Dani bácsi kopjafája, de mindenféle széljárásnak kitett temetőbe – egy dióhéjnyi honi föld is őrzi emlékét. A dió arról a fáról van, amely alatt udvarán annyit üldögélt, amely alatt oly sokszor töprengett a hogyan továbbról. A kevéske föld meg, amely belefér a védőburokba, sírjáról származik.
Ápoljátok Úz völgye szellemét, üzente, mintegy végrendelkezésként, 2016. augusztus 26-án Dani bácsi. Úz völgye katonatemetője idén, 2017. augusztus 26-án újabb fejfát fogadott be. Már nem soknak kell a hely.