Michael Hesemann a Sötét alakok. Mítoszok, legendák és hazugságok a Katolikus Egyház történetében című könyvében példák garmadával bizonyítja, hogy célzott hamisításokkal, groteszk ferdítésekkel, rémregénnyé duzzasztott álhírekkel vérszomjas, szörnyű és kapzsi elnyomóknak tüntették fel az ellenfelet, példánk esetében a spanyolokat. A félrevezető kampány célja e nagyhatalom lejáratása, a brit rablóportyák legitimálása és Erzsébet riválisának, Stuart Máriának a kirekesztése volt, aki a franciák mellett a spanyolokkal is szövetkezett. Spanyolország az erőszak, a fanatizmus, az intolerancia és a maradiság szimbóluma lett. A lejáratott katolikus főhatalom pedig jól jött nemcsak a protestánsoknak, hanem a háborús ellenfeleknek, Angliának és Hollandiának is. Az Ibériai-félszigeten neve is van a spanyolellenes propagandának: leyenda negra, azaz „fekete legenda”. Pedig Spanyolország jelentős kultúrnemzet, s mint kiderült: a történelme semmivel sem kegyetlenebb másokénál. A fekete legenda azonban tovább él, nyomait, toposzait a tankönyvekben is megtalálni. Sőt, az utóbbi évtizedek publikációinak tanúsága szerint az új áldozat a Katolikus Egyház.
Hasonló propaganda nyomul Charlottesville kapcsán. Mint ismeretes, a demokrata, azaz balliberális városvezetés Lee tábornok szobrát akarja eltávolítani a múlt önkényes átírása jegyében. Több mint meglepő, hogy a Kárpát-medencei magyar napilapok nem egyértelműen nevezik meg az emberéleteket követelő bűn forrását. (Hogy a „világlapokról” ne is beszéljünk.) Jó ismertető és elemző cikkek születtek, de valahogy mindig elsikkadt: a fő felelősség a három ember haláláért a döntést kicsikaróké, akik tudhatták, hogy mit váltanak ki, és politikai céljuk volt vele. Ismét kicsalogatni – ugye? – a fehér ember feltételezett szunnyadó rasszizmusát, felsőbbrendűség-érzését, hajlamát a másság gyűlöletére, ugyanakkor arra kényszeríteni Trump elnököt – akinek a demokratikus megválasztásába nem képesek belenyugodni –, hogy ítélje el őket, és határtalanul határolódjon el volt szavazóitól. Nem mentegetni kívánom a szoborvédők oldalán megjelent szélsőségeseket, de az igazi szélsőség, az indítótáp a szobor eltüntetését meghozó döntés volt, és ezért a tetteseknek felelniük kellene a bíróság előtt, ha már úgy alakult, hogy a nyugati világban az emberi jogi diktátumok felülírják az autonóm állami, a nemzeti politikát.
A világlapok közül a Le Figaro két cikkét idézném. Csak azért, mert nem mindig fúj egy követ a balliberális logokráciával. Viszont washingtoni tudósítója, Laure Mandeville az augusztus 16-i és 17-i számban versenyre kel más orgánumokkal Trump elnök és a szoborvédők ócsárlásában. „Rasszista erőszak: politikai vihar a Fehér Házban”, illetve „Trump Amerikája rasszista csapdában” – ilyen megrendelt ballib-librettót olvashat a nagyérdemű, amelynek ajánlott, hogy csak a sorok közét olvassa, ha nem kíván a globális sajtó és média eltorzult hírfogyasztója lenni. Igaz: a tudósító úgy mellékesen odaveti, hogy az antirasszista ellentüntetők „néha agresszívak”.
A hangadó világlapokba belenézve még meglepőbb, hogy Lee tábornokról (1807–1870) nem esik bővebben szó. Abból a kevésből többnyire az derül ki, hogy gyűlöletes rasszista és a rabszolgaság támogatója volt. Ez, talán mondani sem kell: hazugság. Már a Wikipédia szócikke is ellentmond ennek, pedig azt régebb és nem a szoborvédők fogalmazták.  Lee tábornok a Texasért vívott háborúban többször kitüntette magát, noha nem helyeselte. Úgy gondolta, a két ország békésen is elintézhette volna vitáit. A polgárháború előestéjén kivételes személyiségjegyei miatt „márványembernek” nevezték. Mindkét tábor szerette volna megnyeri magának. Ellenezte a déliek elszakadási szándékát, felszabadította rabszolgáit, és az északiak érveinek jó részét is magénak vallotta. A szülőföld hívó szava – amelyre a balliberális szobordöntögetőknek nincs fülük – azonban erősebbnek bizonyult. Kiváló hadvezéri képességei ellenére sem tudta megakadályozni a lényegesen erősebb ipari-gazdasági háttérrel, nagyobb tartalékokkal – élőerő, hadianyag, pénz – rendelkező északiak győzelmét. Sem katonáinak, sem a lakosságnak nem akart további szenvedést okozni, ezért 1865. április 9-én letette a fegyvert. Az általa kikötött fegyverletételi egyezmény azonban magában foglalta, hogy hadseregének minden katonája mentes marad a felelősségre vonástól, ha tartózkodnak az alkotmány és a törvények megszegésétől. Tehát a déliek becsületét és lelki integritását megmentette. Azután pedig mindent megtett a kiegyezésért, és újra felesküdött az alkotmányra. Miután egyetemi elnökké választották, kizáratta a rasszista megnyilvánulásokért felelős diákokat.
Ennek ellenére a bosszúért lihegő északi hangadók elvitatták a győztes Grant és tábornokai jogát a kegyelemre, amelyet egyedül az elnök birtokolt. Andrew Johnson ezért kegyelmi kérvények benyújtását követelte a Konföderáció vezető beosztású tisztviselőitől és katonai vezetőitől. Lee kegyelemért folyamodott, de külön benyújtott kérvényének két példányát soha nem iktatták egybe, így „adminisztratív okokból” egyik sem számított érvényesnek. Lee-nek először Jimmy Carter adott elnöki kegyelmet. Az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb hadvezére végül 1975-ben Gerald Ford elnöktől kapta vissza – post mortem – állampolgári jogait.
Maholnap a „haladárok” szerint e két elnök is rasszistának minősül, akik bizonyára álmukban rabszolgákkal dolgoztattak. Elvégre gyanús fehérek.

S. Király Béla