Az Életmentő Kupakok Egyesület céljaival nagyon sokan azonosultak, nemcsak Háromszéken, de más székelyföldi településeken is cselekvésre, a rászorulók támogatására késztette az embereket, legyen szó beteg gyermekekről, nehézségben lévő családokról. A kilyéni Bács Emese által összefogott civil adománygyűjtés most éppen az iskolakezdésre összpontosít, tanszereket gyűjtenek, hogy szebbé tegyék a tanévkezdést azoknak a gyermekeknek is, akiknek másként nem jutna hasonlókra. Emellett tartós élelmiszereket is gyűjtenek, ruhát, lábbelit válogatnak méret szerint, hogy eljuttassák oda, ahol arra a legnagyobb szükség van.
Augusztus utolsó vasárnapján Emeséék háza előtt pakolta autójára az Erdővidékre szánt csomagokat Nagy Tibor, aki számtalan esetben vállalta már saját költségén a fuvarozást. A rakományt az egyesület nagybaconi önkéntesével, Domokos Ibolya Erzsébettel juttatták el magyarhermányiakhoz, szárazajtaiakhoz, székelyszáldobosiakhoz. Mi a Barabás Tibornak és gyermekeinek előkészített szállítmányhoz csatlakoztunk.
Az apai szeretet ereje
Erdővidék fő útszakaszáról letérve jelentőségéhez képest méltatlanul rossz állapotú úton araszoltunk Kisbaconban, a település határától azonban már jó minőségű aszfalton értünk célba a szomszédos Magyarhermányba. A felszegben kis háza kapujában várt ránk Barabás Tibor, szívélyesen hívott szerény otthonába. Kisebbik fia, az ötéves Alfonz Zsombor nemrég ébredt, szótlanul, de mosolyogva bújt édesapja ölébe, amíg behordtuk kis szobájukba a ruhákból, lábbelikből, édességből, élelmiszerből, edényekből összeállított adományt. Még egy roller is került a legszükségesebbek mellé, ennek főként a nagyobbik fiúcska, a kilencéves Szilamér Tibor örvendett nagyon. Édesapjuk közel három és fél éve viseli gondjukat egyedül, miután felesége elhagyta a családot. Kicsi fiuk akkor alig másfél éves  volt.
– Örökké arra vágytam, hogy legyen egy családom –  vág bele élettörténetébe a 39 éves férfi. – Nem tudom elképzelni az életem a gyermekeim nélkül. Édesanyám meghalt, senki nem segített, mamámék neveltek.
– Elég a keresete a mindennapiakra?
– Szociális segélyt és az anyasági támogatást is megkapom – szerencsémre annak idején mindent az én nevemre kérvényeztünk. Ezekből a legfontosabb kiadásokat, a számlákat tudom fedezni, az ételre és egyebekre valót kikeresem abból, ami adódik. Sok helyre hívnak, autót, fát rakni. Tegnap is egész nap oda voltam, a gyermekek magukban maradtak itthon, ma is hívtak, de nem mentem, vendégeink jöttek – mondja mosolyogva Tibor.
– Milyen egy napjuk, hogyan telik?
– Van egy barátom, aki sokszor hív segíteni, olyankor a két gyermeket a szomszédra szoktam bízni. Tegnap például fát raktunk. Ilyenkor nem veszek el pénzt, hanem fát hoznak nekem, így oldom meg az ügyeimet. Muszáj gondjukat viselnem. Ha nem vagyok itthon, reggel felkelnek, már tudják, mit kell csinálniuk: reggeliznek, öltöznek, átmennek a szomszédba, Attilához. Minden második nap főzök, az ebédet a hűtőben hagyom, a nagyobbik fiam kiteszi tányérba, megmelegítik – mutat az asztal sarkán álló mikrohullámú sütőre. A katonaságnál szakács voltam, akkor tanultam meg főzni, s úgy lehet, még a fehérnépeknél is jobban főzök – meséli kacagva. – Múlt héten megforgattuk a tetőn a cserepeket, hogy ne folyjon be a víz, a segítőknek készítettem fuszulykalevest csülökkel, s azt mondták, rég nem ettek ilyen finomat. Nem tudtuk a munkát egy nap alatt elvégezni, másnap húst sütöttem, pityókatokányt kolbásszal, mára párolt pityóka is van – sorolja Tibor, miközben újra és újra megöleli és puszit ad ölében gubbasztó kisfiának. – Ő az apám tyúkja – mondja, s ismét összebújnak.
– Télen is adódik munka, bejárok Kisbaconba s ide, a faluba is. Nyáron szénát rakunk vagy trágyát ürítünk, minden nap kerül valami. Állandó munkára nem tudok elmenni, mert a gyermekek után kell nézni, foglalkozni kell velük, mindjárt iskolába, óvodába kell vinni, hozni őket. Olyan nap is van, amikor nem dolgozom, akkor együtt vagyunk, játszunk, elmegyünk fagyizni.
Ne ismétlődjön a múlt
Tibor többször elmondja: nem tudná elhagyni gyermekeit. A gyámhatóságot ő maga hívta, hogy tisztázza a család ügyeit, miután felesége elhagyta őket. Hetente egyszer-kétszer jöttek, de megbizonyosodtak, hogy gondjukat tudja viselni. Amíg kisebbek voltak, rendszeresen bejött a szomszéd, velük volt napközben, Tibor pedig úgy osztotta be az otthoni teendőit, hogy dolgozni is tudjon, ezért nemegyszer éjszakánként főzött.
– Muszáj volt így csináljam, hogy minden jól legyen. Aztán ott van az iskoláztatás, a tanulás, az nagyon fontos. Mondtam is a gyermekeknek, inkább írószerrel keressék a kenyeret, ne úgy, mint én. Vulkanizálást tanultam, dolgoztam a baróti gumigyárban, de az leállt, aztán elmentem katonának, voltam munkanélküli, később az állattenyésztésben találtam munkát Krizbán, annál a cégnél tíz évet dolgoztam.
Tibor a nagyszüleitől örökölt házban él gyermekeivel, igyekszik rendben tartani az épületet, de ráférne a felújítás. A tetőjavítás, cserépvásárlás után azt a szobát szeretné kimeszelni, ahol napjaik nagy részét töltik – azt mondja, főként a gyermekek miatt szükséges, hogy frissüljön a belső tér, bevezetné a vizet és egy fürdőszobát is építene a kamara helyére. Kis házuk mellett, egy diófa árnyékában a hátsó udvaron hat tyúk kapirgál – nemrég vette, mert a korábbiakat elvitte a róka.
– Csak hárman legyünk, más nem számít – ismétli újra, s magához öleli kisebbik fiát, aki időközben a csomagok kibontásával foglalatoskodik. Elismeri azt is, hiányzik egy társ...
– Nem tudnám soha elhagyni a családot, a gyermekeimet, azért harcoltam örökké, azért gürcöltem, hogy legyen, amiből megélnünk, a gyermekek ne érezzék az árvaságot. Más legyen a sorsuk, mint nekem.
– Mit szeretnél a legjobban, mi a vágyad? – kérdezem az udvarról be-be szaladó szőke, mosolygós szemű Szilamért.
–  Egy biciklit – mondja határozottan, mosolyogva. Támogatóik megígérték, teljesítik kívánságát.
Sorstárs, segítő, önkéntes
A család helyzetéről ismerősök beszéltek Domokos Ibolyának, aki az Életmentő Kupakok Egyesület tagjaként a Barabáséknál tett első látogatásáról a világhálón számolt be röviden. Felhívása sokak figyelmét felkeltette, így Barabásék szerény otthona is megújulhat, konyha- és nappali bútort is felajánlottak nekik. Ibolya felkereste az illetékes gyámügyi megbízottat, az orvosi rendelőben is érdeklődött a család és a gyermekek egészségi állapotáról. Mint mondja, mindenhol megerősítették: a gyermekek rendben vannak, édesapjuk megfelelően gondoskodik róluk.
Ibolya egy decemberi tűzeset nyomán kapcsolódott be az adománygyűjtésbe, azt mondja, azóta folyamatosan foglalkozik a rászorulók felkutatásával, ellenőrzi helyzetük hátterét. Sok a nehéz sorsú ember, ő főként azokat a családokat keresi, ahol gyermekek is vannak, eddig mintegy 30–40 erdővidéki családnál jártak. Barabáséktól Szárazajtára, Száldobosra mentek gyermekes családokhoz, de az óvodákat is támogatják. Azt tapasztalta, a nagybaconi óvodában, ahová kislánya jár, kevés a játék, ezért gyűjtést szervezett, és a magyarhermányi óvodának is jutott adomány.
– Az én gyermekkorom is hasonló volt, nehéz. 13 éves koromban már dolgoztam reggeltől estig, megvolt a fizetésem, de előfordult, hogy egy hé­tig nem láttam kenyeret. Felvételiztem, nagyon szeretem a nyelveket, tanultam a hindit, az arabot, az angolt, de apum azt mondta, dolgozni kell, nem az iskolában víkendezni... S bár nem nagyon engedtek iskolába, elvégeztem a nyolc osztályt, felvételiztem, mellette napközben dolgoztam, éjjel meg tanultam – idézte fel Ibolya.
Bár sorsuk némileg közös vonásairól az évek távlatából ma már nyugodtan mesélnek, Ibolya és Tibor szavai mögül kimondatlanul is előtűnik a rossz emlékek szomorúsága. Hogy mindezeken sikerült felülkerekedniük, az elszántságuknak, kitartásuknak köszönhető.