Most mégis egy javában zajló sorozat, a Nemzeti Magyar Operaház erdélyi turnéja, a Kárpát Haza OperaTúra kapcsán, a vadonatúj Sepsi Arénában ülve, majd a zene és tánc utórezgéseit, a hozzá kapcsolódó információk halmazát görgetve, minduntalan ez a kissé elcsépelt kifejezés jut eszembe.
Bizonyára azért, mert az egyetlen, ráadásul 133 éve működő nemzeti dalszínház a közel másfél század alatt soha nem turnézott székelyföldi városokban. De azért is, mert a világ legrangosabb (és csendben tegyük hozzá: legjobban fizető) színpadain ünnepelt világsztároknak tapsolhattunk. Na meg a korántsem minimalistára hangolt előadásoknak. Hiszen nem kevesebb, mint 370 énekest, zenészt, táncost, díszletest, technikust, ügyelőt, szervezőt (csak a szakma bennfentesei tudnák felsorolni, ki mindenkit) igénylő, nagyszabású produkciók jönnek házhoz. A tartalom pedig szintén ehhez méretezett: nemzeti operánk megszületésének darabja, Erkel Hunyadi Lászlója, amely közel két évszázadon át a művészi teljesítmény egyfajta fokmérője maradt, na meg a könnyebb műfajú, ám világhírnévben korántsem kevésbé szűkölködő Lehár-operett, A víg özvegy zenéjére született balett. Két, a dalszínházi műfajok születésénél már sikert sikerre halmozó darab (bár érdemes beleolvasni például a Hunyadi László bemutató utáni kritikáiba, amiből egy kis ízelítőt a minden nézőnek jutó ajándékcsomag egyik füzetében is fellelhetünk), korokon átívelő művészi érték, amely mind tartalmában, mind formájában kiállta az idők próbáját, s amely ténylegesen megérdemli a történelmi minősítést.
S hogy mindez épp egy, szándék szerint nem csupán a sport, hanem a kultúra (és nem föltétlenül a tömegkultúra) új, nagyvárosi léptékű létesítményének avatójával esett egybe Sepsiszentgyörgyön – nos, az külön hangsúlyt kölcsönöz mindennek. Nem csoda hát, ha a két előadáson részt vevő több ezer szentgyörgyi és környékbeli arcán megcsillanó büszkeségféle lépten-nyomon jelenvaló volt.
Ha egyelőre nem is nevezhetjük történelminek a nyolc erdélyi helyszínen zajló bemutatók sorát, mindenképpen többek lettünk valamivel. Mert ugyan egyelőre egyedi és rendkívüli alkalmak részesei lehettünk – bár az operaház vezetői újabb OperaTúrákat ígérnek –, az egyre szorosabb együvé tartozás eddig nem tapasztalt összetevője érintett meg. Amire – bár konkrétan aligha gondoltunk rá – régóta várunk. S ami az előadások után már a természetes nemzeti vérkeringést tápláló szívdobbanások ütemét idézi.