Távoli idők rózsaszín ködében fehér hajóként ring az iskola, a fedélzetén nagyon okos és tekintélyes tanárokkal, akik közül egyik-másik fiatal nő (különösen nyolcadikos vagy középiskolás korunkban) izgatóan szép is, versengve produkáljuk magunkat egy elismerő szaváért, mosolyáért.
A fehér iskolaépületet nem fogja sem az új korok szennye, sem a nagy világégések füstje: áll rendületlenül az örök kisdiákok tiszteletére, őrizve a tudás kedves kis szentélyeit, azokat az apró tantermeket, amelyeknek táblái előtt annyiszor álltunk szorongó gyötrelemmel vagy felszabadult örömmel, mert nem tudtuk, vagy éppen nagyon is tudtuk azt, amit kellett.
Ott sorakoznak rövidesen a mai nebulók is, esetleg ülnek a számítógépek előtt – valamivel kevesebb eltökéltséggel, mint a régiek, de annál magabiztosabban, mert csorbult azóta a szellem tekintélye, s azt éppen egy gyerek ne venné észre?
Csökkent az ész hatalma, hitele a kimondott szónak, ereje a gondolatnak, becsülete a tudásnak. Az eltévedt tehetségek, az önjelölt akarnokok, a népük történelmét sem ismerő „nemzetfiak” a leghangosabbak. Ha az emberi értékekre és megfellebbezhetetlen igazságra apellálunk felháborodva és bízva mások megértésében, legyintenek közömbös belenyugvással barátaink: mondani mindent lehet!
Valóban túloztak volna tanáraink egykor, ott, azon az égi magosságokba emelkedő katedrán, amelyen még asztal is állt, és az asztalon osztálynapló, szép, ismerős nevekkel? Túloztak abban, amit nyújtottak; és abban, amit megköveteltek?
De ha nem csinálták jól, akkor miért őket látjuk ott álmainkban sétálni a padsorok között, s nem a hangosakat?
Az iskolát pedig őrizzék emlékeink! Menjünk az örök diákokkal! Tanévkezdés lesz. Jó lenne csengetésre odaérni!
Csordás Mihály
