Ferencz Csaba
Ha valaki közülünk elolvassa a marosvásárhelyi katolikus líceum ellehetetlenítése folytán kialakult magyar–román diplomáciai csörte hazai reakcióját, elégedetten dőlhet hátra. Na nem azért, mert a román állam – a külügyminisztérium megállapítása szerint – a legmagasabb elvárások szintjén érvényesíti a magyar kisebbség jogát az anyanyelvű oktatásra.
Ezt ismerjük, s azt is tudjuk, milyen magas ez a szint, mennyire veszi figyelembe az igényeket, a sajátosságokból fakadó önállóság ismérveit. Sőt, már a könyökünkön jön ki, hogy mily példaértékű minden, ami itt történik nemzetiségi vonatkozásban immár lassan száz esztendeje.
A magyarázat azonban, amellyel előáll a minisztérium ennek alátámasztására, egyszerre cinikus, nevetséges (ha lenne kedvünk ilyesmin nevetni) és – bizony – lényegre tapintó. Legalábbis, ami a nemzeti közösségekről való gondoskodás kiindulópontját illeti kies e hazában. Hadd idézzük: „Ezt a tényt (mármint az anyanyelven tanuláshoz való jog legmagasabb szintű biztosítását a magyar kisebbség számára) az is bizonyítja, milyen elterjedt a magyar nyelv használata a magyar kisebbséghez tartozó személyek között.”
Nos, kedves romániai nemzettársaim, mi a romániai magyar kisebbségnek nyújtott magas színvonalú anyanyelvű oktatás miatt beszélünk ilyen szépen magyarul. És nem azért, mert édesanyánk magyarul szólt először hozzánk. Ettől a logikától már csak egy lépés az a következtetés, hogy a román állam kegyeitől vagyunk, akik vagyunk...
Ilyen kegy – gondolom, ebben mindannyian egyetértünk – nem kell. Kultúránk alapszövetét, az anyanyelvünket nem más kegyelméből kívánjuk gyakorolni. Mi ez, ha nem a gyarmatosító logika kifinomult, cinikus, lekezelő megnyilvánulása?
