Eyszer egy király magához hívatta országának valamennyi szabóját, hogy varrjanak neki egy takarót, amely se nem rövid, se nem hosszú, hanem éppen az ő termetéhez való legyen. A szabók közül egyik sem tudta teljesíteni a király kívánságát, s ezért a király mindnyájuknak leüttette a fejét.
Ezután még egy szabó jelentkezett a királynál.
– Királyom – mondta –, én varrok neked egy takarót, és az éppen neked való lesz: se nem rövid, se nem hosszú.
– Rendben van, varrj – felelt a király –, de figyelmeztetlek, vésd jól eszedbe: ha csak egy picivel lesz is rövidebb vagy hosszabb, én leüttetem a te fejedet is.
– Áll az alku – felelt a szabó.
Nekilátott a munkának, és a takarót szántszándékkal egy picit rövidebbre varrta. A királyhoz vitte, s letette előtte; maga meg a köténye alá rejtett egy ostort.
– Erőt, egészséget, uram királyom – köszönt a szabó –, elhoztam neked a takarót, amilyent rendeltél; nézd meg, meg vagy-e vele elégedve.
– Ide vele, hadd nézzem, termetemhez való-e?
A király lefeküdt, magára húzta a takarót, de a lábait nem tudta betakarni. Ekkor a szabó elővette köténye alól az ostort, és odacsapott vele a király meztelen lábára. A király azon nyomban a takaró alá dugta őket.
– Tartsd a lábadat a takaró alatt – mondta a szabó.
Hallotta a király a bölcs tanácsot, egy szót sem szólt a szabónak, sőt busásan megjutalmazta, és elbocsátotta békével.
Nemhiába mondja a közmondás:
„Addig nyújtózkodjál, ameddig a takaród ér.”
