Középiskoláját szülővárosában, a Berde Mózes Unitárius Gimnáziumban végezte, ám onnan nem vezetett egyenes út a teológiára. Előbb a Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz–turizmus szakát végezte el, aztán pedagógiát tanult, s csak azt követően döntött úgy, hogy a lelkészi hivatás felé fordul. Nem mintha időközben nem fogalmazódott volna meg benne, hogy közösségi szolgálatra termett, de nem érezte magát eléggé felkészültnek.
Kolozsvári évei elején megismerte az egyetemi élet jó és rossz oldalát, s egy idő után másra, többre vágyott. Élete akkor kezdett kiteljesedni, amikor közösséget keresve ráakadt a János Zsigmond Unitárius Kollégium bentlakásában lakókra. Inspiráló volt, ahogy egyként gondolkodtak és cselekedtek, így hamar érezte, otthonra lelt. Mindennaposak voltak az esti zenélések, éneklések és hétvégente a LángÓL keretében tartott ifjúsági istentiszteletek. Itt döbbent rá, milyen igaza volt gimnáziuma aligazgatójának, a brassói egyházközség jelenlegi lelkészének, Andrási Benedeknek, amikor féltőn bátorította: ne siettesse lelkésszé válását, mert az a „késlekedés” javára fog válni.
A teológiai esztendők hamar elteltek. Élvezte, hogy remek tanároktól tanulhat Istenről, hitről, szolgálatról, hogy foglalkozhat a fiatalokkal, szervezőként vehet részt a konfirmandusok mozgótáborában vagy éppen a minden korosztály számára elérhető Via Unitariana gyalogtúrán. És ott volt még a Daltutajok együttes – rajta kívül tagjai: Czire Szabolcs egyetemi tanár, Molnár Imola, Bíró Attila, Lakatos Sándor, Lőrinczi Levente és Buzogány-Csoma István lelkészek –, amellyel a zene nyelvén szólították meg közönségüket, hozták közelebb őket a hithez.
Remekül érezte magát Kolozsváron, de mint lelkész nem maradt volna ott. A városi gyülekezetek nagyobbak, talán látványosabbak, de szétszórtabbak, azon a maréknyi emberen kívül, akik hétről hétre templomba járnak, jóformán nem ismeri őket. Márpedig Palkó tiszteletes szeretné mindegyik egyházköri tagot személyesen ismerni és bevonni a munkába. Ezért mondott első szóra igent a felsőrákosiaknak. Amikor legátusként itt járt, melegséget, nyitottságot és az otthonosság érzését kapta tőlük. „Kapujukat még érkezésem előtt kinyitották, nem kellett zörgetnem rajta. Azt mondták, gyere, dolgozz, mi veled vagyunk, én pedig örömmel fogadtam a kihívást” – emlékezett vissza.
A felsőrákosiak látható örömmel fogadták beköszönését. A templomban az öregek mellett a fiatalok is jelentős számban képviseltették magukat, ott volt elődje, Kotecz József, Török István esperes pedig kifejezte meggyőződését, hogy jót fog tenni az egyházkörnek a fiatalítás.
A kihívás többrétű lesz. Elsőként gondot kell fordítani a lelkészi lakás felújítására, és a templomon is van, mit javítani, de a lehető leghamarabb szeretné azt, hogy valamiképp a falu gazdasági „felébresztésében” is részt vehessen. Jó lenne, ha az amerikai kapcsolatok segítségével, valamint az első egyetemén, a földrajz–turizmus szakon tanultakból valamit kamatoztathatna az egyházközség javára.
Szeretné mihamarabb megismerni a gyülekezetet, ezért a családokat egyenként fogja felkeresni, és mivel egy kolozsvári kórházi látogatás során rádöbbent, a lelkészek puszta jelenléte mennyit számít az elesetteknek, a baróti kórház betegeinek látogatását is prioritásként akarja kezelni. „Egy idős néni ágyánál ültem, fogtam a kezét, kicsit elbeszélgettünk, és a Bibliából olvastam fel, búcsúzáskor pedig azt mondta, jobban érzi magát. Nem tettem semmi különöset, csak ott voltam mellette, és volt, kihez szólnia, volt, aki meghallgassa” – elevenítette fel a pillanatot Palkó Zalán Koppány.
Hamarosan itt az unitárius egyház egyik legnagyobb ünnepe, az őszi hálaadás, Felsőrákos közösségének pedig eggyel több, imával való megköszönnivalója lesz: lelkes, dolgozni akaró lelkésszel áldotta meg az Isten.