Vannak emberek, akik soha nem láttak még hajnalt, tavaszi virágzást, teliholdas éjszakát a szabadban, vagy akárcsak egy madárfészket. Ezeknek az embereknek a lelke – anélkül, hogy észrevennék – elsorvad: olyanok lesznek, mint egy gép vagy valami különös pszichoszomatikus jelenség.
Náluk nincs helye a rácsodálkozásnak, nincs meg a jelképek intelligenciája, amivel pedig tele van a világegyetem, nincs bennük nyitottság a titkok és a mindent teremtő Isten számára. Az a társadalom, amelyik csupán a technikára és a gazdaságra alapoz, és semmibe veszi az érzéseket és a rácsodálkozást, saját magát ítéli halálra.
A csodálkozásra nevelésnek különböző útjai lehetnek, de a fontossági sorrend szerint az első út a szívet érinti. Fontos, hogy először meglágyítsuk a szívet.
A rácsodálkozás belülről fakad: az új, gyermeki lélekből. Ha ki tudunk lépni a napi rutinból, vagy a megszokottat is úgy csináljuk, hogy lelket viszünk bele, akkor már elkezdődhet a változás. Az egész világ új, életünk minden napja új. „Megint hétfő” – mondjuk is gyakran, amikor egy pihentető két nap után nekilendülünk a munkánknak. Pedig az egy másik hétfő, egy új hétfő – új esélyekkel, új lehetőségekkel.
Az ember nem csak lélekből áll, teste is van. A rácsodálkozáshoz vezető második út: adjunk életet egész testünknek. Vissza kell szereznünk a szemünket, az ízlésünket, a tapintásunkat, a szaglásunkat, a hallásunkat.
Japánban a teavíz kitöltése szertartás. Leülnek egy kis kunyhóban a forró ital elkészítésekor, a szertartás végzője vesz egy merítőkanalat, beleönti a párolgó vizet a teáskannába, és mindenki azt hallgatja. Egy idő után már egyre több érzék szabadul fel, már a tea illata is ott van az orrunkban, a testünk súlya, amint ránehezedik a lábunkra, a nyitott ablakon keresztül érkező fuvallat.
Vajon hányan folyatjuk a vizet nap mint nap a zuhanyból vagy a mosogatóba, és meg sem halljuk! Mikor volt legutoljára, amikor meghallgattuk a vizet? Érdemes, mert gyönyörű hangja van.
Vegyük fel újra a kapcsolatot a természettel, hagyjuk nyugodni a dobozokat, amik összenyomnak, szinte megfojtanak. Ilyen doboz az autó, a telefon, a tévé, a lift… Amikor csak tehetjük, üljünk kerékpárra gyermekeinkkel együtt, menjünk gyalog, sétáljunk, és időnként álljunk meg, hogy rácsodálkozzunk a körülöttünk levő világra.
Az utóbbi évek felmérései azt mutatják, hogy száz gyermekből csak három tudja közvetlen tapasztalás útján, hogy mi az a szentjánosbogár, százból csak huszonöten láttak lepkét szárnyalni, egyre kevesebben tudják megkülönböztetni a fecskét a verébtől.
A harmadik út, ami közel vihet a varázslathoz: szövetség a csenddel. Megsokszoroztuk a zajokat, és meglep, hogy eltűnt a rácsodálkozás?
Ma már a kisgyerekek egy részét idegesíti a csend, mert megszokták, hogy a háttérben működik a tévé vagy rádió. „Többfelé is tud figyelni” – mondják büszkén a szülők. Pedig a szavak megtörik a játék varázsát, csak a csendben fénylik fel valami új, születnek az ötletek.
A csodálkozásra nevelés legfontosabb feladata, hogy mi magunk is csodálkozó emberekké váljunk. Adjuk át gyermekeinknek a fontos üzenetet: aki szétrombol egy fészket, az eget teszi üressé, aki minden ok nélkül vagy haszonvágyból elpusztít egy élő fát, az elrabolja a jövendőt. És ha már elég érettek, hogy megértsék, akkor tegyük hozzá ezt is: „Nem az a gazdagság, amit birtokolsz, hanem az, amit megízlelsz.”
Kertész Tibor