Személyiségünk legértékesebb részét veszíthetjük el akkor, ha elfelejtjük megcsodálni a körülöttünk levő szépségeket. A gyermekekkel együtt születik a rácsodálkozás képessége, de egy olyan világba születnek, ahol szinte minden azon dolgozik, hogy ezt elnyomja bennük. Szülőként magunk is csodálkozóvá kell lennünk, azért hogy segíthessük ebben gyermekeinket.
Vannak emberek, akik soha nem láttak még hajnalt, tavaszi virágzást, teliholdas éjszakát a szabadban, vagy akárcsak egy madárfészket. Ezeknek az embereknek a lelke – anélkül, hogy észrevennék – elsorvad: olyanok lesznek, mint egy gép vagy valami különös pszichoszomatikus jelenség.
Náluk nincs helye a rácsodálkozásnak, nincs meg a jelképek intelligenciája, amivel pedig tele van a világegyetem, nincs bennük nyitottság a titkok és a mindent teremtő Isten számára. Az a társadalom, amelyik csupán a technikára és a gazdaságra alapoz, és semmibe veszi az érzéseket és a rácsodálkozást, saját magát ítéli halálra.
A csodálkozásra nevelésnek különböző útjai lehetnek, de a fontossági sorrend szerint az első út a szívet érinti. Fontos, hogy először meglágyítsuk a szívet.
A rácsodálkozás belülről fakad: az új, gyermeki lélekből. Ha ki tudunk lépni a napi rutinból, vagy a megszokottat is úgy csináljuk, hogy lelket viszünk bele, akkor már elkezdődhet a változás. Az egész világ új, életünk minden napja új. „Megint hétfő” – mondjuk is gyakran, amikor egy pihentető két nap után nekilendülünk a munkánknak. Pedig az egy másik hétfő, egy új hétfő – új esélyekkel, új lehetőségekkel.
Az ember nem csak lélekből áll, teste is van. A rácsodálkozáshoz vezető második út: adjunk életet egész testünknek. Vissza kell szereznünk a szemünket, az ízlésünket, a tapintásunkat, a szaglásunkat, a hallásunkat.
Japánban a teavíz kitöltése szertartás. Leülnek egy kis kunyhóban a forró ital elkészítésekor, a szertartás végzője vesz egy merítőkanalat, beleönti a párolgó vizet a teáskannába, és mindenki azt hallgatja. Egy idő után már egyre több érzék szabadul fel, már a tea illata is ott van az orrunkban, a testünk súlya, amint ránehezedik a lábunkra, a nyitott ablakon keresztül érkező fuvallat.
Vajon hányan folyatjuk a vizet nap mint nap a zuhanyból vagy a mosogatóba, és meg sem halljuk! Mikor volt legutoljára, amikor meghallgattuk a vizet? Érdemes, mert gyönyörű hangja van.
Vegyük fel újra a kapcsolatot a természettel, hagyjuk nyugodni a dobozokat, amik összenyomnak, szinte megfojtanak. Ilyen doboz az autó, a telefon, a tévé, a lift… Amikor csak tehetjük, üljünk kerékpárra gyermekeinkkel együtt, menjünk gyalog, sétáljunk, és időnként álljunk meg, hogy rácsodálkozzunk a körülöttünk levő világra.
Az utóbbi évek felmérései azt mutatják, hogy száz gyermekből csak három tudja közvetlen tapasztalás útján, hogy mi az a szentjánosbogár, százból csak huszonöten láttak lepkét szárnyalni, egyre kevesebben tudják megkülönböztetni a fecskét a verébtől.
A harmadik út, ami közel vihet a varázslathoz: szövetség a csenddel. Megsokszoroztuk a zajokat, és meglep, hogy eltűnt a rácsodálkozás?
Ma már a kisgyerekek egy részét idegesíti a csend, mert megszokták, hogy a háttérben működik a tévé vagy rádió. „Többfelé is tud figyelni” – mondják büszkén a szülők. Pedig a szavak megtörik a játék varázsát, csak a csendben fénylik fel valami új, születnek az ötletek.
A csodálkozásra nevelés legfontosabb feladata, hogy mi magunk is csodálkozó emberekké váljunk. Adjuk át gyermekeinknek a fontos üzenetet: aki szétrombol egy fészket, az eget teszi üressé, aki minden ok nélkül vagy haszonvágyból elpusztít egy élő fát, az elrabolja a jövendőt. És ha már elég érettek, hogy megértsék, akkor tegyük hozzá ezt is: „Nem az a gazdagság, amit birtokolsz, hanem az, amit megízlelsz.”
Kertész Tibor