A figyelmeztetés ezúttal mégsem a mozdonytól jött, hanem egyik jó öreg váltótól: eltörött a forgózsámolya, amikor a szerelvény áthaladt rajta, a mozdony meg lecsúszott a sínről. Kis csikorgás, szikrák, miegymás, aztán csend. És ez a baj.
A kisebbfajta balesetet ugyanis mély csend övezte. Emberéletben kár nem keletkezett, az anyagi veszteség sem jelentős, csupán a vasúti szállító cég amúgy sem makulátlan hírnevén esett csorba. A történetet ugyanis elég furcsán kezelték a cég alkalmazottjainak különböző beosztású képviselői. A legmagasabb szinten viszonylag hamar kiadtak egy közleményt, melyben tudatták a reggel nyolckor történt baleset tényét, és hogy a vonaton utazó mintegy kilencven személynek, beleértve a mozdonyvezetőt és a jegyellenőrt is, semmi baja. Később a felső vezetés a baleset miatt leállt vonatközlekedés valamelyes átszervezéséről adott ki tájékoztatót honlapján, aztán délután felé közölte, hogy elindították a mozdonynak sínekre visszahelyezési folyamatát. Már inkább sötét volt, semmint alkonyodó, mikor végre közölték, a forgalom számításaik szerint este tíz órakor áll helyre – ehhez képest a Sepsibükszád és Tusnádfürdő közti szakaszon éjfél után 38 perccel indult el az első vonat. Ebből az „információözönből” alacsonyabb szintekre azonban csupán annyi jutott el, hogy körülbelül este tízkor szabadul fel a pálya. Ennyit tudtak a jegyárusok, a kalauzok, az állomásfőnökök. Az utasok még ennyit sem.
Az aggódó anyuka esete a legszemléltetőbb példa. Táborból hazaérkező gyerekét várta egész nap, sütött is, főzött is az egy hete nem látott szemefénye illő fogadására. Jóval a vonat menetrend szerinti érkezése előtt telefonál azonban csemetéje, már jó ideje állnak a tusnádi állomáson, annyit tudnak a vonat jegylyuggatójától, hogy baleset miatt áll a közlekedés, mondtak valami olyasmit is az ellenőrök, hogy ha leszállnak arról a vonatról és gyalogolnak pár száz métert, egy másik vonattal folytathatják útjukat, de medvés környék lévén, még levegőt venni sem szállt le senki a vagonokból. Az aggódó anyuka megdicséri fiacskáját elővigyázatosságáért, ráköti lelkére, ki ne mozduljon még a fülkéből se, aztán intézkedik. Először rátelepszik a számítógépre, de bármilyen kulcsszót is ír be, a kisiklott vonatról információt nem talál, a közlekedés újraindításáról meg pláne nem. Irány az állomás, ott jobb híján – mert tudakozó nem létezik – a jegyárusító hölgynél próbál tájékozódni. Azt ne részletezzük, hogy az aggódó anyuka hogyan tudta megértetni magát a magyarul nem tudó hölggyel, végül is a kasszás valóban segítőkész volt. Amit tudott, elmondta: kisiklott egy vonat (ami nem csoda, hiszen Ceauşescu óta a vasúttársaságnál a karbantartás csak tessék-lássék működik, fűzte hozzá), este tízre ígérték a közlekedés elindítását (ami semmit nem jelent, mert a különböző állomásokon veszteglő szerelvényeket szerre indítják, fűzte hozzá). És akkor ő mit csináljon, kérdezte az aggódó anyuka. Erre nem tud válaszolni, mondta az ablak túloldalán ülő hölgy, ebben a kérdésben ő nem illetékes (látni valahol egy főnökfélét, nekik kellene a kapcsolatot tartani az utasokkal, nem egy szerencsétlen alulfizetett jegyárusítónak, fűzte hozzá), de anyaként azt tanácsolja, menjen a gyerek után. Ezt azután fűzte hozzá, miután meggyőződött, a kongó állomásépületben senki más nem hallja, amit mond.
A történet befejezése kitalálható: aggódó anyuka gyorsan vásárolt vizet, kekszet, autóba pattant, némi keresgélés után a három Tusnád közül megtalálta azt, ahol vesztegelt a fiát fogva tartó vonat, a kiszabadított legényt megitatta, megetette, épségben éjfélre hazarepítette. Az autóban – ahogy mondani szokás – nyomdafestéket nem tűrő szavak hangzottak el. Nekem a történet utólagos elmeséléséből az tetszett a legjobban: kutya füle az államtitok ahhoz képest, ahogy a vasútnál kommunikálnak.