Nekem azt mondta, hogy nyugtassam a tagjaimat, vagy töltsem bármivel kedvemre az időt, csak éppen nagy néha a bubára is vessek egy-egy tekintetet. Már ebből is láttam, hogy a munka dolgában sem atyámmal vagyok, hanem éppen ellenkezőleg; de valahogy úgy gondoltam, hogy mégsem igazságos dolog, amit anyám az ő jó melengető szívével az én javamra csinál. Ha valakinek, akkor neki segítenem kell a munkában.
Amikor elráztuk mind a rendeket, leültünk mi is a nagy vackorfa alá. Anyám körülnézett, de inkább a fák teteje és az ég felé.
– Már készülődik a nyár – mondta.
− Hova készül? – kérdeztem.
− Megy a vándormadarak után. A nap még buzogva ígér neki mindent, hogy marassza, de az ősz a fülébe suttog már.
Csakugyan lebbent egy-egy gyenge fuvalom, amelyben mintha lett volna is valami suttogó nesz. Azt hallgattam zsenge fülekkel, miközben a vízen túl vadgalambok szálltak, majd a legnagyobb vízi fűzfára rárepült egy varjú. Nagy száraz ágra szállt, melynek a tövében mintha fészek üldögélt volna, de lehetett gyülevész ágak haszontalan csomója is. Azt néztem, amikor anyám megszólalt ismét:
– A jövő héten már te is iskolába mész.
Abban a percben otthagytam szememmel a fészket és a varjút a száraz ágon, mert ilyen dolgot, hogy én iskolába megyek, életemben most hallottam először. Az első, amit éreztem akkor, valami furcsa kíváncsiság volt, melyet az izgalom párája lebbentett meg néha. De volt idegenkedés is bennem, mert az a szó, hogy „iskola”, leckét juttatott eszembe, amit tudni kell; s ha nem fogom tudni, ami szinte bizonyosnak látszik, akkor mindenki előtt szégyent kennek reám, s még azt is mondani fogják nekem, hogy buta vagyok. Amikor azt gondoltam magamban, hogy ilyet is fognak mondani, hirtelen nagyon mérges lettem.
– Kell menni? – kérdeztem.
– Kötelező – mondta anyám.
Ismét a varjút néztem, amelyik nagy csőrét mindjárt-mindjárt odafente a száraz ághoz.
– A varjú nem vándormadár? – kérdeztem.
– Nem – felelte anyám.
– S miért nem?
Anyám elnevette magát.
– Azért, mert várja a disznóölést – mondta.
Csakugyan igaz, gondoltam magamban, mert a múlt télen, amikor disznót öltünk, folytonosan ott settenkedtek a varjak, de olyan erőszakosan és madártalan izgalommal, mintha régóta csak erre az alkalomra vártak volna.
– Én inkább vándormadár lennék – mondtam. – Mert akkor ősszel elmennék, s más tavasszal jönnék vissza. Elmennék jó messzire, s legalább látnék sok világot.
– Azok sem járnak össze­vissza.
– Hát?
– Mindig ugyanegy helyre mennek, s tavasszal is a tavalyi helyükre jönnek vissza.
– Úgy tudják az utat?
– Úgy – mondta anyám.
  Ezen nagyon elgondolkoztam, mert csodálatosnak tűnt előttem, hogy ez miképpen lehetséges. Sokat láttam s elnéztem néha a fecskét, de az sohasem gondolkozott, hanem mindig repült vagy énekelt. Miképpen tudhat tehát egy ilyen kicsi madár olyan hosszú úton egyenesen hazatalálni! Vagy az a lődörgő gólyamadár, amelyik sokszor gondolkozni látszik ugyan a fészkén, de bizonyosan akkor is csak a békákon jár az esze.
– Nohát, pedig nem járnak iskolába – mondtam.
Anyám ezen is nevetett, de aztán többet az iskoláról nem szólt; gondolom azért nem, mert úgy látta, hogy én máris kerülgetem az iskolát, pedig még hol vagyok tőle!
Inkább megforgatta a sarjút, hogy a másik oldalán is száradjon. Ebben csak­ugyan nem tudtam segíteni neki, mert csak egy villát hoztunk volt. Csupán azt néztem egy darabig, hogy milyen ügyesen s majdnem táncosan mozog munka közben anyám, aki harminckét esztendős lehetett akkor. Néha egy-egy gyíkocska is villanva futott el a megemelt sarjú alól, s pillangók lebegtek a lekaszált virágok és a szökdöső sáskák fölött. Lassankint azonban eluntam azokat is nézegetni, s hanyatt feküdtem, hogy semmit se csináljak. De akkor az iskola-gondolat visszajött, s úgy közrefogott ismét, hogy elűzése céljából valamit tennem kellett. Hamar egy fűszálat vettem a kezembe, s azzal a fűszállal cirógatni kezdtem a kicsi bubának az arcát. A gyermek először nevetgélni kezdett, de amikor a szája körül már hosszasabban matarásztam a fűszállal, akkor húzogatni kezdte az orrát, majd tüsszentett egyet, utána pedig sírni kezdett.
– Mi baja van a kicsinek? – kérdezte anyám.
– Kényeskedik.
– Játszodjál véle egy kicsit.
– Attól sír – mondtam.
Nem is serkentettem a fűszállal tovább, sőt amikor láttam, hogy a szeme sarkában a könny is kövéren csillogni kezd, szívemből megsajnáltam. Ha így megsirattam, gondoltam rögtön magamban, akkor kiengesztelem valamivel. S már fel is ugrottam, s szaladtam a vízparti bokrok felé, hogy szedret szedjek a kicsi leánykának.
– Hova futsz? – kérdezte anyám.
– Jót cselekedni – szóltam vissza.
Hamarosan szedtem is szedret, egy marokra valót, s először egy szemet megkóstoltattam a kicsi leánykával. Számítottam rá, hogy szeretni fogja, de még a számításomon is túltett, úgy nyalogatta a száját. Akkor egyiket a másik után dugtam a szájába, ami kezdett erősen maszatos lenni. De ez is csak azt mutatta, hogy igen jólesik neki, így hát a csepp markába is tettem, s ilyen módon adogatni kezdtem a szederszemeket, melyeknek felét buzgón megette, de a másik felét az orrán és az arcán széjjelkente.
Igazán olyan volt, mintha bukott angyalokkal verekedett volna. Anyám éppen a nagy nevetésre jött oda.
– Mit csináltál? – kérdezte.
– Szedret evett – mondtam.
Láttam, neki is kedve lett volna nevetni, de inkább levitte a vízhez a gyermeket, s ott megmosdatta. Mivel azonban a feketébe futó violaszín csíkok azután is megmaradtak, mondás keletkezett a dologból, mert attól kezdve a szénégető emberekre is azt mondta anyám, hogy sok szedret ettek.