Az egyszerű turista ugyanis az anyaországban, de nagyjából a többi közép-európai államban is a fejlődés, fejlesztés kétségbevonhatatlan eredményeire bukkan szinte mindenhol. Rövid összehasonlítás után egyértelművé válik: Románia vezetőinek lassanként nem a Nyugathoz való felzárkózásért kell aggódnia, legalább ennyire nagy kihívás lett időközben, hogy a volt szocialista blokk egyes országaitól ne szakadjunk le behozhatatlanul. Az idézett megállapítás ugyanis egyre inkább erre a térségre alkalmazható, a nyugat-európai lassan csak szép álom marad...
Magyarországnál maradva három példát érdemes kiemelni a fentiek megerősítésére. Kezdjük a vendégforgalommal. Noha nem szűkölködik épített örökségben az ország, az már a mindenkori vezetőkön múlik, hogy ezeket miként őrzik és ápolják – vagy sem. E vonatkozásban Magyarország messze elkerüli Romániát, hiszen itt – amint azt számtalan elkeserítő példából látjuk – még a kifejezetten román kötődésű emlékekre sem képesek vigyázni, hogy a más nemzetektől megörököltekről ne is beszéljünk. Érdemes azt is megnézni, miként termel hasznot ezekből az értékekből Magyarország: némileg sarkított megállapítással azt is mondhatnánk, egy követ is képesek a látogatók számára érdekessé tenni, legendák, történetek, vagy bármely más eszköz révén. És teszik mindezt jól átgondolt, egységes módon, kihasználva minden lehetőséget – kiemelten az európai uniós alapokat –, és függetlenül attól, hogy mely nemzetiségnek köszönhetően látható ma az a vár, kastély, erőd, palota vagy híd. Ez pedig csakis úgy lehetséges, hogy életképes országos stratégia áll mögötte, melynek célja „eladni” azt, amink van, és nem azon vitatkozni, hogy német, horvát, netán szlovák vagy román tervezte, építette, bővítette. Legalább ilyen hatékonysággal kezelik természeti értékeiket is: a termálvíz és a köré épített egyre fejlődő fürdőkultúra, a Balaton mint szimbólum, a Hortobágy maiak szemével is vonzó hagyományőrzéssel, és sorolhatnánk. Erdély is gazdag természeti kincsekben – ennek ellenére Románia képtelen észszerűen, hatékonyan kihasználni azok értékét, inkább elherdálásukban jeleskedik.
Másodikként a turizmustól elválaszthatatlan infrastruktúrát érdemes említeni. Nyugati szomszédunk e szempontból rendkívülit teremtett és teremt. Példaként álljon itt a Szeged–Nagylak közötti M43  autópálya, mely az európai déli közlekedési folyosó része. Az eredeti elképzelés szerint Romániának és Magyarországnak fej-fej mellett kellett volna dolgoznia a pályák létrehozásán és összekötésén. Mondanunk sem kell: odaát teljesen elkészült, határidőn bőven belül, míg nálunk, Lugostól Déváig egy kanyargós, nehézgépjárművekkel terhelt úton zötyöghetünk, ahol település települést ér. Dévától aztán újból jöhet a pálya – ha éppen nem javítják a nemrég átadott részt –, de mindez csak Nagyszebenig, onnan Brassóig újból visszalépünk jó pár évet. Arról már kár is szólni, hogy Aradot követően Temesváron túlig is elkészült ugyan egy szakasz, Nagyvárad felé is valamennyi, a vége viszont még nem látszik.
Harmadikként a szolgáltatásokat érdemes megemlíteni. Kétségtelen, a tökéletes hivatalt még sehol nem teremtették meg, és a vendéglátásban, kereskedelemben is mindenhol találni hibát és nem odaillő embereket, összességében viszont a hatékonyság, előzékenység tekintetében ideát még igen sokat kell tanulnunk, amennyiben fejlődésről, versenyképességről szeretnénk beszélni.
A fentebb említett pár példa talán elég jól rávilágít arra, hogy rájöjjünk: igencsak sürgős lenne a balkáni tempót hátrahagyni, ha a jólétből valamit is tapasztalni szeretnénk, hogy ne kelljen egyre nagyobb számot írni a nullás elé, amikor a többi országhoz viszonyított lemaradásunkat elemezzük. Könnyen megeshet ugyanis, ha Románia továbbra is csak az ügyeskedés útján járkál, lassanként több évet kell majd behoznia, mint ahány éve létezik, nagy, egységes, és oszthatatlan nemzeti államként.