A Fellegvár védelmének néhány részleté­re a Hadtörténeti Közlemények 2013/1-es számában Rosonczy Ildikó történész világított rá, oroszországi levéltárakban végzett kutatásai alapján  alátámasztja a legendásnak tűnő, többé-kevésbé korabeli elbeszéléseket. Leírja, hogy a bevonuló orosz hadsereg „Számottevő ellenállással közvetlenül a határon sehol nem találkozott… Kivétel a Tömösi-szoros volt, ahol a brassói magyar hadosztály június 19-én és 20-án védművekkel, sáncokkal, földhányásokkal, rőzsekötegekkel megerősített állásban, a vámház épületére támaszkodva, kétnapi kemény küzdelemben próbálta meg feltartóztatni Alekszandr Nyikolajevics Lüders tábornoknak, az V. orosz gyalogoshadtest parancsnokának többszörös túlerőben lévő csapatait.” A támadók, miután árulással hátba kerülték és szétverték Kiss Sándor ezredes csapatát, úgy hitték, hogy szabaddá vált az út Háromszék felé. Igen ám, de nem számoltak egy maroknyi mindenre elszánt csapat ellenállására, akiket a kézdivásárhelyi Tóth Sámuel kapitány vezényelt, miután fe­letesse, Szydłowski százados betegséget tetetve félreállt. Tóth nevét legtöbb történetíró mellőzi vagy átugrik rajta, nem úgy Orbán Balázs, aki 1868-ban A Székelyföld leírásában elsőként és sokáig egyetlenként tesz említést róla. Érdekes módon ugyanazt az eseményt néhány részletében leírja kicsit más szemszögből Herendy Vilmos várbéli tüzér is, aki 45 év távlatából szólalt meg 1894-ben az 1848–49 a Történelmi Lapok 10., 12., 13., és 16. számában Adatok és helyreigazítások a brassói fellegvár 1849. évi ostromának leírásához címmel.
Kezdjük Orbán Balázzsal: a beözönlő muszkák láttán a várban levők eltorlaszolták a kapukat. „A legénység mindössze 200 főre ment. Volt ugyan ezen felül még 30 szász újonc is, de ezek az első éjjelen kiszöktek a várból s elmenekültek. Igen nagy hiány mutatkozott mindenben, de legérezhetőbb volt az, hogy a fellegvárban egyetlen orvos sem volt, s nagy akadály, hogy a fellegvárba nők is szorultak be; mint Dénes Lajosné, nővére, Molnárné, s még egynéhányan, kiknek dicséretére föl kell említenem, hogy magyar nőkhöz méltóan viselték magukat, s rémlekedéseikkel nem nehezíték a harczot, sőt felbátorítólag s buzdítólag hatottak a férfiakra.” Amikor eldördültek „…a várfok ágyúi, s a muszkák észrevehették, hogy azok nem üdvlövések abból, hogy a leözönlő kartácszápor a kozákok elől lovagló parancsnokát s a zárt tömegekből egész sorokat söpört el. A muszkák ezen nem várt köszöntésre megállapodtak, s mivel a folytonossá vált ágyúzás nagyon tizedelni kezdte soraikat, hirtelen a lőtávolból visszahúzódtak az akasztófa-domb (Csigahegy) alá. Nemsokára egy lovas tiszt, Lüders beszélnöke közelített a várhoz… vagy 100 lépésnyire megállván, az oda gyűlt tiszti karnak felkiáltá Lüdersnek azon izenetét, »hogy 30 000 emberrel s hatalmas tüzérséggel jövén, minden további ellentállás képtelenség, miért a katonai becsületnek már eleget tett őrizet számára nem marad más az önmegadásnál«… Tóth Samu a várfokra lépve, harsány hangon lekiáltá: »Európa előtt tudva van, hogy igaz ügyért, szabadságért harczolunk; minket a haza azért helyezett ide, hogy e várat a bitorlók és a szabadságunkat letiprani akarók ellen védelmezzük, azért mi a zsarnokság szolgáinak semminemű fenyegetéseitől vissza nem rettenünk, hanem utolsó emberig védni fogjuk e várat.«” Sajnos, másnapra a muníció elfogyott, és a vár is megrongálódott, mivel Lüders kemény offenzívába kezdett, értesülve a brassói szászoktól, hogy a várat „csak” 400-an védik. A megadásra felszólító levél után kapituláltak. „Midőn Lüders ezen 180 halott- és sebesültvivő, szintén nagyobbrészt sebterhelt honvédet megpillantá, azon véleményben volt, hogy azok csak a betegápolók, a sereg zöme ezután fog kijönni; de midőn kérdésére, hogy hol vannak a többiek, azon feleletet nyerte, hogy »mind itt vagyunk«, bámulatának nyílt kifejezést adott, s bevallá, hogy e néhány ember hihetetlen dolgokat hajtott végbe; még inkább fokozta bámulatát az, hogy a halomra lőtt várromok között a vélt 24 ágyú helyett csak négyet talált.” Orbán romantikával telített lelkesítő sorait néha megkérdőjelezi az utókor, de amint az eredeti Lüders-levél is tanúsítja, annak tartalmát is dokumentáltan tette közé a krónikás, és az általa elbeszélteket Herendy sem kérdőjelezi meg. Az említett Lüders-levélről érdemes elmondani, hogy 1907. április 4-én a kézdivásárhelyi Székely Újságban közölt jegyzőkönyv szerint ezt az év március 28-án Tóth Sámuel veje, Török Sándor szeszgyáros adta át dr. Török Andornak, Kézdivásárhely polgármesterének a vitéz kantai honvédek zászlójával együtt. Ezeket az ereklyéket évekkel később a Székely Nemzeti Múzeumban helyezték el, a levél innen a levéltárba került.
De folytassuk az 1848–49-es Történelmi Lapokban megjelent, ugyanezen történetről szóló, előbb már említett várbéli tüzér vallomásával, közben arra is figyelve, hogy részleteiben mennyiben különbözik az emlékezet rostáján átszűrt ugyanazon történet a szemtanú és a kutató szemszögéből. Herendy is elmeséli Kiss Sándor ezredes fogságba esését, és az oroszok betörését Brassóba, ahol a vár kapui nyitva voltak, az ott állomásozó katonák várták, hogy Kiss csapatai majd csatlakoznak hozzájuk, ám nem így történt. Amikor meglátták az első közelgő muszkákat a vár felé tartani, gyors elhatározással bezárták a kapukat, és csakhamar ágyúzni kezdték a közeledő csapatot, viszont az ágyúgolyók azok feje felett repültek el. „Mi azon a napon azzal mulattattuk őket, hogy éltettük a szabadságot s többször a mellvédre fölugorva, kimondhatatlan részünket mutogattuk nekik. Azonban egy Hoffman nevű tüzér megjárta, mert egy ilyen positióban, a térdén puskagolyóval megsebesítették, minek következtében Wratil hadnagy a felugrást szigorúan betiltotta. Másnap az oroszok követet küldtek a vár alá azzal, hogy Lüders harmincezer emberrel a vár alatt megadásra szólítja fel őket. A hirtelen kialakult harci helyzet közepette jöttek rá, hogy a várbéli ágyuk erősebbek, mint a tábori ágyuk, amihez szokva voltak és másként kezelni azokat, hogy célba érjenek... »Igazítsd az ágyút a tábor közepén levő legnagyobb sátorra, mert ott lehetnek a legnagyobb urak. Adj öt ujjnyi emelvényt – igazította a tüzéreket Czekava csehországi tűzmester« ...a golyó a sátor kellős közepébe csapott le. Volt erre aztán részünkről harsány éljenzés és öröm, hogy az ágyú horderejét felismertük. Amilyen gyorsan csak tehettük, töltöttünk és lőttünk a táborba, s hogy ott most mi történt, azt alig lehet elképzelni… Fogságom alatt tudtam meg az oroszoktól, hogy a mi golyóink a sátorban Lüders és Engelhárdt tábornokok válla felett repültek el, amint éppen ebédnél ültek, s hogy másnap 14 halottat temettek el… Este az orosz táborral szemben, a keletre fekvő várfokról néhány dalt énekeltünk, s mindenik után éljeneztünk. Így tettek a mi dalaink után az oroszok is, daloltak és hurráztak” – meséli Herendy.
Itt álljunk meg egy gondolatra. Az immár agg tüzér a részletekre úgy emlékezik, mintha első napon csak játéknak fogták volna fel a helyzetet, és 21-én meg 22-én amolyan harci mámorban az egymásnak felelgető ágyuk elsütögetésével telt volna az idő meg a várfalon esett rés kijavításával, majd csak 23-án tűzték volna ki a fehér zászlót. Valójában már másnap, 21-én válságossá válik a helyzet, elfogy a muníció, a vár több helyen is megsérül, és megérkezik az ultimátum is, 22-én hajnalra ki kell tűzni a fehér zászlót. Elképzelhető, hogy a hosszan tartó álmatlanság, a helyzetből adódó feszültség miatt az ott lejátszódó események szubjektíven átélve sokkal hosszabbnak tűntek, a napok összemosódtak. Zárósoraiban meg is jegyzi: „Én a napok számára nem emlékezem, naplót nem vezettem. Azért soroltam elő a várban történt napi működésünket, hogy így Köváry történetíró állítását kijavítsam.” Ugyanis Kővári László Erdély története 1848–49-ben című kötetében Tóth érdemét a gyáván meghátráló Szydłowski századosra testálja. Emlékei  a lényeges kérdésekben mindenképpen összecsengenek Orbán Balázs krónikájával, amint levelének indokában ezt le is írja: „…azon gondolat érlelődött meg bennem, hogy az Orbán Balázs művében hiányzó adatokat most utólag pótoljam”. Vagyis igazolja a hősi helytállást, és még valamit kiemel: kivívták az oroszok tiszteletét, annak ellenére, hogy amazok több emberéletet vesztettek, mint a magyarok. „Midőn megszámláltak, a tisztekkel, asszonyokkal, cselédekkel és két péklegénnyel össze­sen 141 fő volt. Azt kérdették, hogy hát a többiek hol vannak? …Nem hitték el tehát, tisztjeinknek néhány orosz tiszttel a várba vissza kellett mennie. Volt a várban egy halott, Hoffman, sebesült, Fejér, a sáncz káplár és neje.”
 

Jancsó Katalin

Tóth Sámuel életrajza. 1809. október 29-én keresztelték Kézdivásárhelyen. Írnok káplárként kezdte pályafutását a II. székely gyalogezrednél, feleségével, Szabó Otíliával 11 gyereknek adtak életet. A szabadságharc alatt egyik legtevékenyebb városi polgár volt, részt vállalt többek közt a hadi nyomda hazaszállítása, kijavítása lebonyolításában is. A harcok során Nagyszebennél tűnt ki először 1849. január 21-én, ő vezette azt a nagyrészt kézdivásárhelyiekből álló csapatot, akik elsőként törtek be a szászok lakta városba. Maga Bem tüntette ki III. osztályú katonai érdemjellel. Ebbe a csatába elkísérték a fiai, a 17 esztendős Sámuel, és az alig 16-ot múlt Károly, utóbbi megnyomorodott az ütközetben. A Fellegvár parancsnokaként megkísértve a lehetetlent, az időnyerés érdekében lelkesítette csapatát, de később a helyzetet józanul felmérve a megadás mellett döntött. Mikor Lüders felvonult a várba, elismerően nyilatkozott a kisszámú csapat kitartásáért, így a sebesülteket saját orvosai gondjára bízta, és csak azután adta át őket az osztrák katonai parancsnokságnak. Tóth Samut tisztikarával együtt a szebeni várba zárták. Amíg börtönben volt, a hírhedt Kovács kapitány elkobozta a vagyonát, és a hét gyerekkel otthon maradt feleségét, Szabó Otíliát kegyetlenül üldözte. 1851-ben, amikor kiszabadult a börtönből, egy ideg visszavonultan élt, majd városi képviselőként és rendőrkapitányként vállalt közszereplést szülővárosában, végül postamesterként vonult nyugállományba. 1869-ben a kaszinó elnöke, és részt vállalt a Stefánia menedékház alapítási munkálataiban is. 1889. február 16-án hunyt el.