Patyolatra mosta reggel az ég a földet, hogy tiszta lélekkel fogadhassák az emberek Tamásit. És ahogy elállt az eső, megtelt a főtér a színészeink által felolvasott Tamási-novellák hallgatóival, és amint ment körbe a városban a két hangszórót vivő jármű, a leeresztett ablakú autók hosszú sorokban araszoltak utánuk, a járókelők pedig megálltak az úton, hogy elcsíphessenek egy-egy részt az Ábel a rengetegben regényből, boldogan fel-felkiáltva, hogy jé, ez az a rész éppen, amikor Fuszulán becsapja Ábelt, ez amikor Bolha kutya fél szemét kikaparja a sas, ez amikor Surgyélán csendőrből rablóvá vedlik, és így tovább.
Tamási Áron születésének százhuszadik évfordulójára az író nevét viselő sepsiszentgyörgyi színház által szervezett tegnapi programról legszívesebben így számolt volna be a tudósító, de a valóság másként festett. Nagyon másként. A főtéren délelőtt tíztől délután hatig folyamatosan hangzottak el a novellák, köztük egy, amelyet régi felvételről maga Tamási Áron olvasott fel.
Az éppen arra járók – és meglepő, mily sokan sétálnak ott hétköznap délelőtt is, nem csupán délután – közül igen kevesen álltak meg beleízlelni a Tamási-novellák sajátságos világába, így nem is nagyon figyelhettek fel arra, hogy a színház kirakataiban ezúttal nem előadások fényképeiben, hanem Farkas Árpádnak Tamási Áron című verse olvasásában gyönyörködhetnének. És hasonlóképp a főtéri érdektelenséghez, az Ábelt „sétáltató” hangszórós járművek sem arattak nagy sikert, az utcán jövő-menő, boltokból éppen kilépő emberek legtöbbje a hangforrás felé sem fordította a fejét, pedig a járművek oldalán ott volt a magyarázat az utcazajon felülkerekedő emberi hangra: ma 120 éve született Tamási Áron. Még az iskolákba betérő hangszóró-sétáltató autókat is épp csak figyelemre méltatták a gyerekek – már azok, akik lementek az udvarra szünetben, vagyis alig néhányan.
Holott a Tamási Áron Színház kezdeményezése igazán dicséretre méltó, még akkor is, ha az agresszív reklám eszközéhez folyamodtak (a kihangosított felolvasások mellett postaládák ezreibe dobták be, parkoló autók százainak szélvédőjére tűzték ki a kétnyelvű, szintén Tamási születésnapját tudatosító cédulát). Dicséretes, mert a kultúra terjesztését tűzték ki célul, dicséretes, mert annak a Tamásinak a műveit „erőltették rá” az esetleges hallgatóságra, aki népe lelkét talán legjobban ismerte minden székely író közül. Hogy Székelyföld kulturális fővárosának lakossága mégsem vette a lapot, abban nem a jó szándék a vétkes.
A születésnapi program végül mégiscsak sikerrel zárult: a Tamási-felolvasásra a kamaratermet zsúfolásig megtöltötte a közönség, a színház terme szűkösnek bizonyult az esti Dresch Quintet-koncerten, amelyen az áramkiesés dacára is muzsikáltak a zenészek. A koncertre a színházba érkezőket Tamási Áron „fogadta”, az író saját maga mesélt életéről, alkotásairól egy régi felvételen.
