Két ilyen kilométerpléh között kilenc kisebb távolságjelző áll, százméterenként egy-egy. Legalábbis ez a helyzet rögtön az útfelújítás után. De csak rövid ideig.
A Sepsiszentgyörgyről Uzonba és azon túl, Bikfalvára vezető utat szűk két éve aszfaltozták újra. Az út menti jelzéseket később tették ki, de a régi kilométerkövek lecserélése rossz ötlet volt: az új fémdobozok egyikén azonnal felpattant az összekötő lemez, és miután pár hónapig szabadon lengedezett a szélben, most már gyűrötten visszahajolva várja a karbantartókat. A többi sem járt sokkal jobban: mivel nagyjából minden harmadik-negyedik látszik ki az utat szegélyező, magas és sűrű gyom közül, jó párat a földeken forgolódó mezőgazdasági gépek fordítottak ki helyükről; a kisebbek közül alig néhány maradt sértetlen, de a nagyobbak zöme is meglehetősen megviselt állapotban van már. Ép, a helyén levő és jól látható kilométertábla csak mutatóban akad Kilyéntől befelé, és valószínűleg nem ez az egyetlen útvonal, ahol ez történik...
A sokadik összetört útjelzőnél az utazó a kidobott pénzre gondol: nem azért fizet adót, hogy ilyen pocsék minőségű közbeszerzésekre herdálják el. Aztán felmerül a kérdés, hogy mi haszna a bozótban megbújó kilométerpléheknek a korszerű távközlési, navigációs rendszerek világában. És ha már kellenek, miért nem lehet a régi köveket újrafesteni? Vagy ha már táblát állítanak, akkor miért kell három darabból összerakni a kidobott kilométerkő mintájára, miért nem lehet lefesteni egy lemez két oldalát? És miért nem lehet úgy elhelyezni, hogy lássa is, akinek szánják? Végül az is eszébe jut, hogy vannak  (megemelt munkabérű!) hivatalnokok, akiknek már rég észre kellett volna venniük, hogy az új eszközök nem váltak be: ők vajon miért nem intézkednek? Mire várnak? Talán arra, hogy lejárjon a pléhtáblák szavatossága? Vagy az is a cél, hogy folyton újakat kelljen rendelni?