A téma örökzöld: hogy a gazdagok nyakló nélkül lophatják-hordhatják-adhatják a fát, a szegényt egy szekér csapért is megbüntetik, hogy a választáson maradt a régi, de a másik még olyan se lett volna, hogy bezzeg a legújabb autókkal furikázó gelenceiek rájuk se hederítenek az integetőben. Aztán a rövid időre beálló csendben pittyen a telefon, majd cseng — és hirtelen római hőség költözik a felső-háromszéki kánikula társaságába. Ügyintézésről, papírokról van szó, amennyire kiveszem a pörgő, fiatalos, ám a hullámok innenső végén magyar hangsúlyú olasz párbeszédből, s persze a hőségről, amely ott, a huszonéves lány megélhetését biztosító távoli országban bizony megszokott.

— Ha legalább ötszáz eurót meg lehetne itthon keresni, kevesen mennének a duplájáért is Olaszba — érkezik azonnal, kérdés nélkül is az egyszerű magyarázat, a néni pedig — amennyire a visszapillantó tükör sarkából láthatom — egyetértően bólogat. Lehet, az eurók világával nincs pontosan tisztában, de azt tudja, látja, hogy innen menekül mindenki, aki teheti. Mert még a létező munkahelyeket is a rokonokkal, ismerősökkel töltik be, még a megfelelő végzettség sem számít...

— Fizetség helyett igyon meg egy sört az egészségemre — mondom leszálláskor, s a hölgy arcára immár nem csupán a hőség varázsol enyhe pírt. Majd zavarában (vagy már megszokásból?) rávágja: Legfeljebb egy pizza után...

— Hát akkor egy pohár mediterrán testes vörösbor is megteszi — fűzöm tovább, s máris érzem a vaddisznópörkölt utáni korty hazai ízeket egybeolvasztó bukéját.