Jelen kiállítás vizuális reflexió e roppant összetett és mély életműre. Többféle szempontból közelíti meg Szilágy Domokos munkásságát, hiszen generációkat átívelő tárlatot ismerhet meg a  közönség. A belső teremben Szilágyi Domokos jó barátjának, Plugor Sándornak, Háromszék emblematikus grafikusának vannak munkái. Mindketten ugyanazon nemzedék tagjai, egy olyan világot képviselnek, amely a fiatal nemzedékek számára már csak a múlt egy része, és legfeljebb a szüleik elbeszéléséből ismerhetik, személyes élményként kevésbé.
A külső teremben öt fiatal művész, Péter Eszter, Sipos-Gaudi Tünde, Kolumbán Hanna, Ferencz Zoltán és Csillag István e költészet által ihletett munkáit láthatjuk. A kiállított alkotások technikai sokszínűsége, a költő életművéhez vagy annak egy kis szegmenséhez való közelítése szinte kontrasztszerűen hat a belső teremben látható Plugor Sándor-munkák témaválasztásának és kifejezőerejének drámai egyszerűségével.
Plugor Sándor vonzódása az irodalomhoz mély és őszinte volt. Több könyvet illusztrált: Farkas Árpád, Kányádi Sándor, Illyés Gyula verseihez készített illusztrációkat, de munkái messze túlnőnek ezen a műfajon... Az itt látható rajzok elsősorban autonóm műalkotások. A tollrajzokat Szilágyi Domokos nem csak ismerte, ezek ihlették az Öregek könyve  megírásában. A rajzok 1960 és 1964 között készültek, a könyv 1976-ban jelent meg a Kriterionnál, és máig is az erdélyi magyar irodalom egyik legszebb alkotása. Számára nagy kihívás volt a rajzok mellé írt vers, amelyet a marosvásárhelyi kórházban írt, és amelynek születéséről levélben folyamatosan tudósította élettársát, többször újraírta, sokat dolgozott rajta. Úgy gondolta, hogy a vers a rajzokhoz képest túl intellektuális hangvitelű. A kökösi  emberek portréi távol álltak a költő inkább városi jellegű lírájától. A grafikus és a költő együtt válogatta a kötetbe bekerülő munkákat. A kiállított tollrajzok e sorozat részei. A grafikus témája az öregség, a keservekkel teli élet és a halál. A rajzok és a vers hitelessége meglepő abból a szempontból is, hogy abban az időben mindketten fiatalok voltak: Plugor 35, Szilágyi 37 éves. Visszatérő motívumai között szerepel a földművesélet, szüleit, a falu embereit többször megrajzolta... Munkáinak elegáns, könnyed vonalvezetése szinte ellentétes az alakok megtört sorsával, annak drámaiságát egyedi és megismételhetetlen módon adva vissza. 
Csillag István bonyolult technikával készült munkáin egy­aránt érvényesül a színek fontossága mellett a tus, a vonalvezetés szépsége. Az organikus elemek és a színek egyesülése archetipikus érzéseket hoz felszínre: a feltételek nélküli, puszta létezés örömét, azt a „paradicsomi állapotot”, ahol a test és lélek, tárgy és élő forma feloldódik a világban. Az Egységben című munkája misztikus dimenziókat sejtet, hiszen a festmény bonyolult és összetett textúrája első pillantásra a torinói leplet villantja fel.
Kolumbán Hanna installációja a törékenységet, játékosságot és az elillanó élet mulandóságát villantja fel a költő munkáiból. A megválasztott anyagok – üveg könnycseppek, fehér tollak és pihék, kő, búza, fűszerek... – a tisztaságot, az elfojtott érzelmeket, az emberi lét érzékenységét és a mulandóságát fogalmazzák meg, formák, amelyek alapvetően a női princípium jegyeire találtak rá Szilágyi költészetében. Már az installáció címe közvetlen dialógust alakít ki a költővel, majd ebből a párbeszédből emeli ki a kulcsszavakat, amelyek az egyes darabok címét adják.
Péter Eszter anyaghasználata a természet elemeiből merítkezik, formavilágával és szerkezetével mélyebb tartalmakat céloz: a fenyő örökzöldje, az aranymotívumok az emberi lét kiszolgáltatottságán túli dimenziókra figyelmeztetnek: ha nem is itt, de talán valahol másutt mégis van egy szebb és jobb világ, ahol eltörlődnek a földi lét gyarlóságai, és az emberi viszonyok az eredendő méltóságukban és őszinteségükben a helyükre kerülnek.
Sipos-Gaudi Tünde finom vonalvezetésű hálószerkezetével Szilágyi költészetének metafizikus dimenzióit villantja meg, azt a világot, amelybe utolsó gesztusával próbált eljutni. Az érzékeny vonalak textúrája az űr fehér terében a létezés fekete hálójából sző béklyót. A cím magáért beszél: „Az ember úgyis sokat tűr el, míg végül megbékél az űrrel”.
Ferencz Zoltán alkotásai a végeérhetetlen emberi mértéktelenség problematikája körül születtek. „Nem elég az óceán kék színe, metalizálttá tesszük, nem elég a föld sárga színe, arany kell. Mértéktelenül sok, ha van lehetőség rá. Ezért a spaklival felhordott vastag festék” – mondja a művész. A harmadik képen a látszólag fekete szín valójában a piros, sárga és kék nyomdafesték keverékéből született. A képek címét Szilágyi Domokos Bartók Amerikában című verse ihlette: „Milyen széles az Óceán annak, ki hazagondol...”, „...gyémántbolygók keringenek, csiribirivalcer, pucér füleknek szól...”, ,,...mert csak az igaz, ami végtelen, minden véges: megalkuvás...”
A kiállítás anyaga a költői nyelv átfordítása vizuális nyelvre, a nemzedékek közötti átjárhatóság, egy közös nyelv és  dialógus megteremtésének lehetőségét taglalja.
(Megtekinthető október 6-áig Sepsiszentgyörgyön a Lábas Házban.)
 

KÁNYÁDI IRÉNE