Egy esetleges nagykoalíció lehetőségére is rávillantott, mondván, Németországnak stabil kormányra van szüksége, és megjegyezte, a mostani „viharos időkben” minden pártnak felelősen kell politizálnia. Eközben a Martin Schulz vezette szociáldemokraták történelmi mélypontra süllyedtek, ám az igazi problémát a populista jobboldaliak előretörése jelenti, az Alternatíva Németországnak (AfD) mintegy 13 százalékkal először jutott be a Bundestagba, ezzel a harmadik legjelentősebb párttá vált. A cinikus, provokatív stílusú alakulat 90 képviselőt tudhat magáénak a rekordnagyságúra duzzadt, 690 fős Bundestagban, becslések szerint a CDU-tól mintegy egymillió szavazó pártolt át hozzájuk, Merkel nem véletlenül szögezte le: mindent megtesznek azért, hogy visszanyerjék az AfD-hez átállt választókat.
Késő bánat, persze. Hiszen 1949 óta először kerül radikális jobboldali párt az ország parlamentjébe, s mint politikai elemzők magyarázzák, az AfD 2015-től kezdődően vállalta fel határozottan a Németországban mindaddig tabunak számító nemzeti irányvonalat, a muszlim- és bevándorlásellenességet. Merkelt személyesen és folyamatosan ostorozták – színvonalukat pontosan mutatja egyébként, hogy választások után hajtóvadászatot ígértek ellene, illetve azt, hogy az országot visszaszerzik a németeknek –, a kancellár így állandó politikai célpontként érte el viszonylagos sikerét. Ő maga erről úgy fogalmazott, tizenkét év kormányzás után „minden, csak nem magától értetődő”, hogy egy párt a legerősebb erő marad.
Túl a választásokon, a mostani helyzetkép vélhetően mind a németek, mind a Kelet-Közép-Európában élők szemszögéből a leginkább elfogadható lehetőség. Merkelt lehet szidni, lehet szeretni, tény, hogy óriásit tévedett 2015 őszén bevándorláspolitikai döntéseivel – egyrészt a Budapesten rekedt migránsok előtt megnyitotta az ország kapuját, másrészt azt hónapokon át nyitva hagyta –, viszont a németek többsége mindezek ellenére bizalmat szavazott neki. Mert hibái ellenére is kedvelik, egyszerűségéért például. Merkelnek nem voltak világmegváltó ötletei, stratégiája, ám ő az a fajta politikus, aki 1914-ben talán megakadályozhatta volna az első világháború kitörését – állítja Andreas Rödder történész, megjegyezve: a politikus válságmenedzserként vonulhat be a történelembe.
Ez bizony a mai, zilált viszonyok között nem is kevés. Számítunk is éppen ezért Merkelre, nem csak azért, mert alakíthatja az öreg kontinens jövőjét, hanem azért is, mert Európa fékező ereje nélkül a romániai politikai kilengések jóvátehetetlen károkat okoznának.