A szomorú esemény óta hetvenhárom esztendő telt el, de Szárazajta népe mai napig nem tudta teljességgel feldolgozni, hogy tizenhárom ártatlan embernek kellett mártírhalált halnia a betörő román martalócok bosszúvágya miatt. A Gavrilă Olteanu vezette Maniu-gárdistáknak a falu lélekben már megbocsátott, de tetteiket nem felejtik – hangzik el minden esztendőben a megemlékezés alkalmával.
Kelemen-Karikás Árpád helybeli református lelkész személyes hangvételű, szenvedélyes beszédben elevenítette fel az 1944-ben történteket. Fájdalmát fejezte ki, amiért a magyarsággal jó, sőt, testvéri viszonyban élő románok egy része viszályt szított, teret engedtek dühüknek, hamis vádakat fogalmaztak meg, és a magukat Isten fölé helyező gárdistákkal közösen ártatlan vért ontottak. Imájában arra kérte a templom népét, soha ne engedjenek a rossz kísértésének, és ne engedjék, hogy szívükbe bosszú költözzön.
A templom népe a nagybaconi fúvósok kísérete mellett vonult a falu központjába, az iskola előtt 1994-ben felállított emlékműhöz. Pap Attila sepsiszentgyörgyi belvárosi református lelkész mielőtt még a hagyományokhoz híven nevükön szólította volna az áldozatokat – Elekes Lajos, Gecse Béla, Nagy András, Nagy D. József, Nagy Sándor, Málnási József, Németh Gyula, Németh Izsák, Szabó Beniám, Szép Albert, Szép Albertné Málnási Regina, Szép Béla és Tamás László –, egy őt évek óta foglalkoztató kérdésről osztotta meg gondolatait. Mint mondotta, valószínűleg mindenkiben számtalanszor felmerült már, Isten miként hagyhatta, hogy 1944. szeptember 26-án annyi szörnyűség megtörténjen. A választ minap a Bibliát lapozgatva találta meg: mivel az Úr arra is képes, hogy sebek által gyógyítson és megerősítsen, a rossz és a fájdalom is a közösség javára válhat. Szárazajtát a tizenhárom vértanúján keresztül arra tanította meg, miként legyen túl fájdalmán és legyen képes a megbocsátásra.
Bartha Imre, a Történelmi Vitézi Rend bardoc-miklósvárszéki székkapitánya előbb a szárazajtaiak fájdalmáról beszélt, majd az erdélyi magyarság aktuális kérdéseire tért ki. Mint mondotta, közösségünk semmi jót nem várhat attól a román hatalomtól, amelyik száz éve nem képes ígéreteit betartani. A bukaresti vezetés kettős mértékkel mér: ha rólunk van szó, elvesz, felszámol és hátrányba hoz, ha a határon túl élő románságról, akkor hangosan követel jogot számukra. A magyarság bukaresti képviseltét is elmarasztalta: a román pártok nacionalista kirohanásait tétlenül nézik, s kis emberként csak kis lépéseket mernek lépni, a katalánok lépte nagyokat pedig gyávák megtenni. Elítélően beszélt az Európai Unió vezetőiről is, akik csak a migránsok kérdésével hajlandóak foglalkozni, az őshonos kisebbségek jogait pedig le akarják seperni az asztalról.
A kegyelet virágait szokás szerint előbb az áldozatok hozzátartozói helyezték el – az idős asszonyok szemében könnycseppek csillogtak.
