Annak az államnak a nyelvét, amelyben felnőtt, ahol iskolába járt, ha nem is túl sokat. Igaz, most már jó ideje külföldön („Magyarban”) keresi a kenyerét, valószínűleg törvényes módon, legalábbis elejtett szavaiból ezt sejteni. Merthogy ügyintézéssel fordult a hivatalhoz, méghozzá gyerekpénz kérdésében: azt szeretné, ha azt a nevetségesen kevéske járulékot, mi alanyi jogon jár per darab gyerek, ebben az országban utalnák át számára. Hogy miért itt, és nem ott, arra nem ad magyarázatot – igaz, nem is kérdezik meg tőle –, de felkészült a témában, az ottani hivatalban eljárt már, ott elmagyarázták neki, mi a teendő ilyen esetben.
Álldogál tehát egyik lábáról a másikra a roma fiatalember, szorongatja a néhány papirost, mintha azok valamiféle biztonságot jelentenének. Félénken néz egyik hivatalnokról a másikra, kicsit úgy tesz, mintha ott sem volna. Pedig az ügyet intézni kellene, de mégsem tudja rávenni magát, hogy megszólaljon. A hivatalnokok buzgón lapoznak bele az előttük halmozódó iratcsomagokba, időnként kihúznak néhány ívet, egyikre pecsétet nyomnak, másik a kukában végzi, harmadikról másolat készül. Közben beszélgetnek egymás közt, nem sok szót váltanak ugyan, de épp eleget ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: legalább egyikük román. Kis idő múltán a férfi irodista pár dossziéval a hóna alatt elmegy valahová, az asztal mögött ülő hölgy pedig kényszeredetten felnéz.
Mintha csak akkor venné észre az ácsorgó roma fiatalembert, megkérdezi: mit óhajt? Az ügyfél valamennyicskét ért románul, annyit legalábbis, hogy rájöjjön, végre-valahára őt szólították meg. Elkezdi magyarázni, hogy ő azt szeretné, a gyerekpénzt itt kapja, és erről neki igazolást kellene vinnie oda. A hölgy értetlen tekintetét látva, a roma fiatalember megkérdezi: nincs valaki, akinek anyanyelvén mondhatná el ügyes baját? Az irodában senki kettejükön kívül, a nyitott ajtón túl, a folyosón néhány másik ügyfél görnyed a kitöltendő űrlapok fölé. A hölgy kényszeredetten megszólal: mondja csak, ért ő magyarul valamicskét, csak beszélni nem tud. A roma fiatalember folytatja magyarázatát, hogy neki azt mondták odaát, hogy az itteni hivatalban ki kell tölteni ezt a papirost, mutatja a kezében szorongatott nyomtatványt, igazolandó, hogy... A hölgy újra értetlenül néz rá, lerí róla, túl sok neki a magyar szó. A roma fiatalember megismételi kérését: nincs valaki, akinek anyanyelvén... A hölgy szó nélkül otthagyja, bemegy egy szomszédos irodába (ajtaján felirat: idegeneknek belépni szigorúan tilos), néhány pillanat múlva egy kolleganőjével tér vissza. A roma fiatalember megkönnyebbülve szusszan fel: az végre megérti, amit mondani szeretne.
Történetünk szempontjából teljesen mellékes, hogy a roma fiatalember – egyébként etnikuma sem fontos, csupán az eset hitelességét alátámasztandó említettük meg – ügyét el tudta-e intézni, vagy sem. Ami a lényeges, arra, nyilván, a kedves Olvasó rég ráérzett. Hogy a gyerekpénzintéző hivatalban (van neki hivatalos neve is, valami bonyolult szóösszetételű ügynökség) az egyetlen irodában, ahol ügyfélfogadás zajlik, csak románul beszélő alkalmazottakat találni. A magyarok a felirattal védett, kulcsra zárt ajtók mögött egyengetik az iratok útját.
Mondhatná bárki, sok hűhó semmiért, hiszen íme, a fent említett eset is megoldódott, a nyelvi akadályok mily könnyen legyőzettek – csakhogy aki különféle hivatalokat jár, annak azt kell tapasztalnia: egyre jobban kiszorul a magyar szó az irodákból, és sok olyan helyen, ahol újabban egy egyenruhás őr megszemélyesítette küszöb képezi az első teljesítendő akadályt, kézzel-lábbal kell magyarázkodnia a román nyelvet tudó bár, de ritkán használó magyar embernek. Holott a legtöbb intézmény, hivatal, ügynökség, szolgáltató cég helyi vezetője magyar nemzetiségű. Olyan nehéz lenne odafigyelniük arra, hogy az ügyfelekkel érintkező alkalmazottak a magyar nyelv ismerői legyenek? Netán harcot kellene ezért vívniuk, s hallgatni kényelmesebb?