Édesanyám úgy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: – Ne sírjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet, amikor a franciára ment – s visszajött. A pap bácsi is járt Pesten, sőt azon is túl, Nagynémetországban – ő is visszajött. Visszajövök én is.
Két erdővidéki ifjú ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb faluból. A „kerékfúró” Bodosból az egyik, a „kenyérsütő” Kisbaconból a másik. A bodosi ifjú: Budai József, aki orvosnak készül. Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, búcsút mond a pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely fiúk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely fiúkkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiú hazamerészkedik, igen szép birtokát eladja az öccsének 900 pengő forintért. Minden hónapra esik 25 pengő forint. Három esztendő alatt igen, tanár lesz belőle. A Kőrösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifjú. Jóformán üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső útjára Kőrösi Csoma Sándor –, így indul második útjára Budai József is. Háziszőttes ruhájához hű maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről nem beszélve, Shakespeare-t csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesíti meg (ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesíti. Apostoli lelkességgel tüzeli a „fapipás” székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes, könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a híres geológusnak ő a legkiválóbb tanítványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hű marad.
Még egy esztendő s József kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó népballadát, dalt, mesét. Délben ülünk fel, s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az ország szívét – ím, az első csalódás. Gyengén világított, rosszul kö­vezett, zegzug utcákon botorkálunk – József tudja, hová, merre. Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; a Széna téren vagyunk, mely később veszi föl a hittérítő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes: két mérges oroszlán vicsorítja ránk a fogát. Ez a Két oroszlán szálló. Két jámbor székely fiú itt alussza át az első éjszakát. (...)
Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevű fiúkat. Sok zsidó fiúról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarosítás még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiú, az orvosi meg a jogi egyetemen évről évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak. Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék – magyar lelkű. Sem az országban, sem az egyetemen nincs még zsidókérdés. Ennek a nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt ’48-ban, s ’49-ben „Világostól hozza a nagy bánatot”, akár az én édesapám. (...)
Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két Kisfaludyig bezáróan „méltatja” e kor költőit s külön ingyenes órát szentel Petőfinek. Éles, szúrós szeme megakad egyhangú nevemen. – No, barátom, a maga neve sem való versbe. Így kezdődik az ismeretség. – Versbe nem, de vers alá talán jó lesz – hebegem bátortalanul. – No, majd meglátjuk. 
*
Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város falusi fiúnak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval szebbnek képzelem. Az Andrássy útnak még Sugár út a neve s még ócska ruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy körutat: a helyén zegzug utcák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az utcák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a magyar cégtábla. Kétkerekű taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban Duna víz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon: Donauvassz! Sehol sem hallod: Duna víz!
A magyar szó az utcán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka, mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – ritka, mint a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a székely fiú.
A hosszú Sugár úton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és újságot. A pincér csupa német újságot rak elénk.
– Hozzon magyar újságot!
– Nincs!
Négy „nagy-lepedős” magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr, Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Újság, Magyarország és a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szíve?!
A kocsma is, talán az egy Kis pipa kivételével, csupa német. Valamennyinek a falán ott lóg egy ízléstelen, durva hangú, magyargyalázó bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban húzódik meg a maroknyi magyarság. Írók és vidéki tekintetes urak. Az íróknak külön szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában, a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé: vajon lesz-e valaha helyem itt?
Mi ad magyar színt az ország szívének? Még a kultúra templomai sem mind magyarok. A Nemzeti Színház üres, a Gyapjú utcai német színház csordulásig teli. De van már egy második színháza: megnyílt a Népszínház. Blaháné csudát művel, a sváb és zsidó fülekbe és szívekbe belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szívének legsikeresebb s legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarosító munkája az államnak egy krajcárjába sem kerül.
Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti Múzeum. Kik látogatják? A diákok. S vasárnaponként a magyar és sváb parasztok. A tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a magyar úri osztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula, akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt be is törik.
Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar.
A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül abból. Két újságnak is szerkesztője – név szerint, honatya is. Bizony kisül, hogy ő is jó felerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol Szegeden szegénylegénykedik. Költők, írók színe-java vagy újságíró, vagy tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem fizettél. Így él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő félig-meddig bolond, a nemzet bolondja – nem szűnnek meg énekelni annak a nemzetnek; amely rájuk sem hederít.
Mindezt látja a székely fiú, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön szobája, a kávéházak külön asztalai felé – vajon lesz-e valaha helye itt?
*
Hetek múlnak, hónapok múlnak, de csak messziről vagyok bátor: szárnypróbálgatásaimat az újságoknak postán küldözgetem. A szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó, arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?” 1867 a kiegyezés éve volt. Még csak tíz esztendő múlt el azóta, 1877-et írunk, várnod kell még legalább húsz évet, amikor a fiatalok öregnek születnek. Amikor a csóré szájú gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s úgy nyújtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas lovon röppent volna be. Az az ifjúság, az én ifjúságom, gyámoltalan, szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt három újságot szerkesztenek öregedő urak; százszor tekint fel az ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek” szántják a papirost; százszor áll meg a kapu előtt, s végül is kifagyva, dideregve somfordál haza. (...)
Vajon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban? Álmod­nak-e a gyámoltalan fiú vergődéseiről?
Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket, újra meg újra olvasom s újra meg újra megfogadom: holnap – lesz ami lesz, viszem kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési gyűjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője. Arany László a másik. „Legyen a mienk a harmadik!” Végre is – egy életem, egy halálom – hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A Sándor utcában a ház, amelyben az írók rettegett kritikusa lakik. Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya a kert felé, első emeleti balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a Budapesti Szemlét, meg az Olcsó Könyvtárt. Innen szórja a villámokat Jókai felé.
Gyulai írószobája kicsiny, egyszerű és – rendetlen. A szűkre szabott asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtárfüzetek, kefelevonatok, kéziratok, ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ívet korrigál. Van tanítványa temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő csak magában bízik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan, fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a felelősséget. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért, betűjéért ő felel, nem más.
Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg, s ráadásul vastag kéziratcsomót szorongatok, szívesen, nyájasan fogad a félelmetes kis ember. Ilyen kis növésű ember még csak egy van az egyetemen (s talán ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós pro­fesszora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember a – legnagyobb.
– Nos, mi jót hozott, barátom?
– Székely népdalokat, balladákat, meséket.