Demeter Virág Katalin
Hosszú sorok kígyóznak egy belvárosi bolt pénztárgépei előtt, a sok vásárló ellenére viszonylag gyorsan haladnak a pénztáros hölgyek. Két ügyfelet kell kivárnom, míg végre elhelyezhetem a pulton a kiválasztott termékeket, s miközben számítgatom, mennyi lehet majd a végösszeg, a pénztárgép mögött ülő, románul beszélő hölgyre leszek figyelmes.
Fennhangon, arrogánsan intézi szavait egy iskolás fiúhoz, aki tétovázik a kifizetésnél – egy doboz üdítőt és kekszet vásárolt. „Nem tudsz románul?” – kérdezte ingerülten a gyereket, kétszer is. Ekkor az előttem álló, középkorú úriember odahajolt a fiúhoz, akivel gyanítom, a kifizetésről beszélhettek, ám a pénztáros ismét odaszólt, jó hangosan a gyereknek: „Nem tudsz románul? Hát akkor fogd magad és tanulj, mert Romániában élsz, szükséged lesz rá!” – mondta, majd folytatta munkáját, a következő vásárló áruja után nyúlt. Tekintetünk ebben a pillanatban találkozott, s bár sokáig nem tartott a szemkontaktus, hatásos lehetett... Nekem már nem köszönt, amikor sorra kerültem, némán, rutinosan húzogatta az árut a vonalkód-olvasó előtt, összegzett, pénzt kért, meg sem köszönte a vásárlást s el sem búcsúzott tőlem... Szóvá ugyan nem tettem akkor cselekedetét, de azóta is nyugtalanít az a néhány szó, az a két nyomasztó perc, ami alatt a kisfiú egyik lábáról a másikra állva, zavarodottan próbálta elintézni ügyét.
Hogy kinek a tiszte – s van-e egyáltalán ilyen helyzet? – kérdőre vonni egy magyar kiskorút, hogy beszél-e vagy sem az állam nyelvén, jó kérdés, de úgy gondolom, a pénztáros hölgy munkaköri leírása nem tér ki arra, hogy ez éppen az ő dolga lenne. Azt viszont biztosan tudom, hogy köszönnie kell az ügyfeleknek – érkezéskor, távozáskor is, az udvariasság az ő beosztásában alapkövetelmény, minden esetben. De most nem ez a lényeg. Gyanítom, érthet magyarul, fellépésére azonban nincs mentség, sem pedig magyarázat. Jelleméről azonban sokat elárult... Egyébként a kereskedőnek nem árt megfontolnia, hogy mindenképp előnyére válik, ha térségünkben az ügyfelekkel közvetlen kapcsolatban álló dolgozói ismerik, beszélik a magyar nyelvet.
Ez a hétköznapi jelenet akaratlanul is az oktatást juttatja eszembe, hogy sokkal kézenfekvőbb, hasznosabb lenne, ha a hangsúlyt a különféle élethelyzetekre, a mindennapi kommunikációra fektetnék, hiszen román nyelvtudásunkra leggyakrabban ügyintézéskor van szükségünk. S ha más motivációnk nem lenne, akkor „csakazért”-ből is el kell sajátítani az állam nyelvét, hogy a fentiekhez hasonló helyzetekben magabiztosan válaszolhassunk az önjelölt okoskodóknak...
