1975-ben négy romániai hegymászó 16 ezer kilométeres útra indult Afganisztánba a 6843 méter magas Koh-e Bandaka-csúcs felé. Nem volt terepjáró gépkocsijuk vagy profi felszerelésük.
...A szamár hátsó lábai a levegőben lógnak a szakadék mélyén örvénylő folyó fölött. Első lábaival ijedten kapaszkodik, az afgán kötőfékétől tartja és ordít. Az ösvény keskeny, a szürke azért billent ki egyensúlyából, mert a hátán levő csomag hozzáért a sziklafalhoz. A hegymászók dermedten nézik, hogy lezuhan-e: minden pénzük a rákötözött hátizsákokban.
Az expedíciót már eleve szerencse, lelkesedés, a nehézségek kinevetése és elvetélt próbálkozások egyvelege övezte. 1975. június 21-én Ionel Coman (Nelu), Valentin Garner (Buci), Demeter Antal (Tóni) és Kovács Zoltán (Zoli) a brassói központi áruház parkolójában egy Trabant és egy 1100-as Dacia mellett áll; korábban néhány barátjuk próbálta őket lebeszélni a nehéz útról. Abban az évben három külföldi expedíció tért vissza sikertelenül a Koh-e Bandakáról.
Az afganisztáni út ötlete Ionel Comané volt, aki már 1974 januárjában megkezdte a toborzást. Levelére sokan válaszoltak, de végül tizenegyen írták alá a részvételi szándéknyilatkozatot; valutával, autóval vagy távozási engedéllyel azonban nem rendelkeztek.
Az ipari minisztériumtól ARO terepjárókat igényeltek, s bár ez reklámot jelentett volna a román autógyártásnak, kérésüket visszautasították. A készülődés másfél éve alatt Coman 120 levelet és 28 jegyzéket írt, 33 kiszálláson és 21 meghallgatáson vett részt, de az ígéretekből nem lett semmi, és a résztvevők – köztük az egyetlen orvos – sorra visszaléptek. Amikor kiderült, hogy négyen maradtak, Coman feldobta saját Daciáját, Kovács pedig a Trabantját. Mindketten nagyjából mindent meg tudtak javítani a járgányukon. Még a román hegymászószövetség sem segített, ami nagyrészt a klubok közötti vetélkedésnek köszönhető, Garner ugyanis az országos bajnokokat adó zernyesti Torpedo edzője volt. A térképeket és más tudnivalókat külföldi hegymászóktól szerezték meg. A felszerelést maguk tákolták, mert az akkori Romániában nem lehetett hozzájutni. Kovács édesanyja parasztoktól vásárolt libatollal töltötte meg az általa varrott hálózsákokat és kabátokat, Demeter maga készítette a sziklamászáshoz szükséges kötélhágcsókat, a hágóvasak, jégcsákányok, karabinerek helyi gyárakból kerültek ki, tesztelés nélkül, használatuk valódi életveszéllyel járt. Csak a szász Bucinak voltak jobb holmijai. A valuta is nagy gondot okozott: a román hatóságok csak 300 dollár kivitelét engedélyezték az egész csoportnak, és bár saját zsebükből fizették, beszerzése Demeter érdeme.
Mégis elindultak. A rajt egyetlen tanúja a Drum Nou fényképésze volt, de megkérték, hogy ne közölje a fotót. Reggel hat óra volt, szemerkélt az eső, és a Trabantot – Kovács „üstökösét” – meg kellett lökni. Pattogott, kerepelt, füstölt, de ment. 250 kilogramm élelmiszerrel megrakodva lassan haladtak. Borsó-, hal- és húskonzerv, méz, sajt, száraz szalámi, zsírban lesütött hús és krumplipor volt náluk.
Az expedíciót az 55 éves Coman vezeti, aki többnyire a 42 éves Garnerrel utazik a Daciában, míg a 38 éves Demeter és a 28 éves Kovács a Trabantban. Mivel nincs elég valutájuk, Litoral cigarettákat árulnak Törökországban (abból veszik a benzint), a külföldi rokonok által küldött pénzt is ott veszik fel. A Trabant állandó izgalmakat okoz: egy meredek utcán lefullad, és háttal engedik vissza a világváros őrült forgalmában. Később eldugul a kipufogócső, amelyet Zoli egyszerűen leszerel és a sáncba hajít – ezek után jobban megy, csak géppuskához hasonló zajjal. Hogy megspórolják reggeli megtolását, esténként lejtőre állítják. Sátraikat ott húzták fel, ahol az este utolérte őket, egyszer egy temetőben éjszakáztak. Mivel az Ararát útba esik, megpróbálnak engedélyt szerezni a megmászására, de a hatóságok elutasítása után továbbindulnak kelet felé. A következő 900 kilométert fullasztó hőségben teszik meg. Afganisztán határát két hét után érik el, éjjel: megdöbbenti őket a kivilágított, modern iráni határátkelő és a sötét, petróleumlámpás afgán hivatal közötti különbség. Az afgánok szakállal, nagy késekkel jártak, de Afganisztán akkor viszonylag biztonságos ország volt, valóságos hippiparadicsom – a hasis fogyasztása megengedett –, a nyugati turisták csoportokban érkeztek egy olyan vidék felfedezésére, ahol megkövült az idő. A városokban szekerek, szamarak, lovak, biciklik, motoros háromkerekű járművek, kevés autó és sok gyalogos kavarog, a kis boltok között régi erődítmények, paloták romjai, minaretek, mauzóleumok láthatók. És burkába, tetőtől talpig lepelbe öltözött nők.
Az utak egyre rosszabbak, az autókban nyitott ablakkal is 44 fokos a hőség, a sivatagban száraz port kavar a szél, a levegő forrni látszik a láthatáron, a víz teahőmérsékletű. A kiégett földeken tevekaravánok vánszorognak, és itt kerül elő az alpinisták titkos fegyvere: két üveg konyak, amit az ajtókba rejtve hoztak. Az alkohol tiltott Afganisztában, ezért egy kandahari teázó főnökének olyan áron adják el, amiből három napra ki tudják fizetni a teherautót. Kabul városa borzalmas nyitott szennycsatornáival. Pár napig várnak a csúcs megmászásához szükséges engedélyre, és mind gyomorrontást kapnak. Azért is izgulnak, mert nincs meg a kötelező ötfős létszám és az orvos – erre hirtelen Demetert nevezik ki társai legnagyobb szakálla okán. Egy Bukarestben is dolgozó spanyol turisztikai tanácsadó ajánlására megkapják a jóváhagyást, és nekivágnak az utolsó útszakasznak. A 3000 méternél magasabb Salang-hágón a Trabant fékei túlmelegednek, ezért többször megállnak meglocsolni őket. Kunduzban, közel 400 kilométerre a céltól, átrakodnak egy teherautóra, később pedig ló- és szamárhátra. Indulás után egy hónappal látják meg csúcsot.
A négy afgán – akiket a völgyben felfogadtak – egy lóval és három szamárral vitte fel a csomagokat a 4100 méteren levő alaptáborba. Onnan a kis csapat magára maradt. Gyakran beszélnek családjukról, az elszigeteltség olykor ijesztő. „Amikor 8000 kilométerre vagy otthonról, egyedül, és bárhová nézel, csak hegyeket és völgyeket látsz, kicsinek érzed magad, sokkal kisebbnek, mint lent, a városban” – vallotta be Demeter.
Az út nincs kijelölve, alulról értékelik a lehetőségeket, és a legjobbnak tűnő változatra tesznek fel mindent. Jégmászói tapasztalat híján egy sziklafolyosót választanak. Az idő elromlásától való féltükben csak egy napot maradnak az alaptáborban. Felfelé egyre hidegebb van, a sátrakra éjjel jégréteg fagy belülről, a víz is megszilárdul. Az akklimatizáció hiánya is megmutatkozik: Buci fejfájással küzd, Zoli álmossággal, Tóni hányással. Az utolsó éjszaka nagyon hosszú: 6000 méteren vannak, Nelu levegő után kapkod – ez tüdővizenyő is lehet –, a szél rázza a sátrakat és befúj a szellőzőréseken. Reggel azonban minden jobban néz ki, s bár a csúcs ködbe burkolózik, elindulnak. Coman nehezen jön, öt-hat méterenként megáll. Egy meredek fal után lankásabb kapaszkodóra érnek, annak végén ott a csúcs. Demeter halad elöl, Zoli utánakiált, hogy engedje Comant, aki nem fogadja el, ezért együtt mennek mind a négyen a csúcsra. Augusztus 26-a, délután fél három. Szerencséjük volt. Az idő rosszra fordul, köd lesz. Gyors visszavonulót fújnak, Zoli a sietség miatt szánkázik egyet a jégen, de sikerül megkapaszkodnia. Másfél nap alatt érnek vissza az alaptáborba, felmálházzák az állatokat, és elindulnak lefelé. Akkor csúszik meg a pénzt szállító szamár, amelyet végül a farkánál fogva rángatnak vissza az ösvényre.
70 nap után ért haza a csapat Brassóba, de semmilyen elismerést nem kaptak az államtól a teljesítményükért. Hegymászókörökben azonban hősként tisztelték őket; romániai hegymászó azóta sem jutott el Afganisztánba.
Ionel Coman könyve az expedícióról 1977-ben jelent meg (románul Aventura H75, magyarul A Hindukus 75 expedíció címmel). Ő maga 2008-ban hunyt el. Kovács Zolit a 2000-es év előestéjén lavina sodorta el a Királykőn, Garner Buci 1990 után Németországba költözött; húsz év alatt zernyesti tanítványai 23 országos bajnoki címet nyertek el. Demeter Antal sepsiszentgyörgyi lakos lett.
Fordította: Demeter J. Ildikó
Közgazdász és hegymászó volt. 1937. október 5-én született Székelyvéckén (Maros megye) katolikus földműves családban. A szebeni kereskedelmi líceum magyar tagozatán érettségizett, a bukaresti közgazdasági akadémián diplomázott 1966-ban. Brassóba helyezték ki, ahol családot alapított, és Welkens Roland irányításával, zömmel házilag barkácsolt felszereléssel kezdett hegyet mászni. Fontosabb teljesítményei: 1973-ban Welkens és Ionel Coman társaságában megmássza Irán legmagasabb csúcsát, az 5610 m-es Demavendet. 1974-ben téli körülmények között Comannal és Kovács Zoltánnal megmássza a Kék Repedést a Bucegi-hegységben, ez akkor Románia legnehezebb mászóútja volt. 1975-ben Coman, Kovács és Valentin Garner társaságában meghódítja a 6843 méteres Koh-e Bandaka-csúcsot a Hindukus-hegységben. 1977: Mont Blanc, 4810 m, Garnerrel. 1986: Monte Rosa, 4609 m, Marius Mărcuş és olasz hegymászók társaságában. A Matterhornnal is megpróbálkoznak, feljutnak a gerincen magasan levő védkunyhóig, de kitör a vihar, és kétnapi várakozás után visszafordulnak. 1987: az első romániai Himalája-expedíció szervezője. Ő maga nem kap útlevelet. 1988: Matterhorn, egyedül. Ezúttal a csúcs közeléig ér (4300 méterig a 4487 m-es hegyen) az olasz gerincen, de a késői óra miatt visszafordul. 1990: Kaukázus, több kisebb csúcs és az 5642 m-es Elbrusz, többek között Kovács Zoltánnal. 2009: Ausztria legmagasabb csúcsát, a 3978 méteres Grossglocknert 72 évesen hódítja meg, egy direkt útvonalon, Mărcuş társaságában. A 70-es, 80-as években több turisztikai cikket közölt, előadásokat tartott. 1985-ben Sepsiszentgyörgyre költözött. A nyolcvanas években a helyi Electro Sportegyesület hegymászószakosztályának alapítója és vezetője volt. Az 1989-ben átadott első sugásfürdői sípálya létrehozásához is hozzájárult. Szakmai téren is elismert. Előbb a brassói turisztikai vállalat alkalmazottja, majd pénzügyi ellenőr. 1976-tól 2000-ig (nyugdíjazásáig) a sepsiszentgyörgyi autóvillamossági vállalat (IAEA) főkönyvelője, majd gazdasági igazgatója. 1977-ben az elsők között lesz pénzügyi szakértő. A Romániai Magyar Közgazdász Társaság tagja, 1994-ben az ő kezdeményezésére alakul újjá a hites könyvelők és könyvviteli szakértők (CECCAR) megyei szervezete, amelynek első, majd tiszteletbeli elnöke. 1989 decemberében részt vesz a magyar érdekképviselet szervezésében. 1990 tavaszától 1992 nyaráig a 11 tagú megyevezetésben Sepsiszentgyörgy egyik képviselője. 2013. február 17-én autóbalesetben meghalt Marosborsán (Arad megyében). Sízni indult Ausztriába.
Az alábbi riportot Octavian Coman készítette, és az Esquire folyóirat román nyelvű kiadásának 2012 március–májusi számában jelent meg. Lapunkban rövidített változatát adjuk közre.
