Átalakulóban van a szabás-varrás, egyre inkább kreatív hobbitevékenységgé válik – ezt tapasztalja Melinda, aki úgy látja, mind kevesebbeket vonz a kézzel készült, kis szériás vagy egyedi darabok előállítása, varrása. 
– Nem csupán Európában, de világszerte ez a tendencia, s mert egyfajta kreatív tevékenységgé vált, kezd népszerű lenni. Mindez érvényes a többi kézműves-foglalkozásra is, így például azokra is, akik ékszereket készítenek különféle alapanyagokból. Ugyanakkor szembetűnő, hogy bármerre mész, itthon vagy a nagyvárosok boltjaiban ugyanazt a ruházati cikket kapod meg, mint az országon kívül, ugyanazt a márkát és majdnem azonos minőséget. Kihalt belőlük a lélek – fogalmazott a ruhatervező, – a nagy szériában gyártott, nagyüzemi darabok hovatovább eltávolodnak az embertől, minthogy emberközeliek legyenek. Főként a „fast fashion”-re igaz ez, hiszen szinte kéthetente új kollekciók jelennek meg, árban is elérhetők a nagy tömegnek, hogy minél gyakrabban, minél többet lehessen belőlük vásárolni.
– Régen egy-egy ruhadarabot megörököltek egymástól az emberek, főként vidéki környezetben...
– Ami hagyományos viseletnek számít, az a mai napig megörökölhető, mert alapanyaguk, előállításuk olyan, hogy megbírják az ötven-száz évet, nem kell kidobni őket két mosás után. Ez egyébként probléma: egyre nehezebb olyan alapanyagot beszerezni, amiből időtállóbb darabot lehetne készíteni, mert nem az a célja az iparnak, hogy egy ing például több évtizeden át is használható legyen. Vásárokban fellelhetők még olyan ruhák, melyek megérték a közel száz évet és még mindig jó állapotban vannak.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a szabás-varrással?
– A művészeti líceum után ruhaipari technikus képzettséget szereztem, de tulajdonképpen egész gyerekkorom óta ebbe az irányba haladtam. A technikum után is főként az egyedi darabok foglalkoztattak, alkalmi és menyasszonyi ruhákat készítettem nagyon sokáig, a vásáros időszakokban a hagyományosabb, természetesebb anyagokból, csipkével, hímzéssel díszített darabokat varrtam. Amióta azonban tanítom is a szabás-varrást, utóbbi kimaradt az életemből. Három éve a megyeszékhelyi művészeti és népiskolában oktatok, ahol az alapoktól induló, akkreditált képzés működik. 
– Van-e érdeklődés a szakma iránt? A készruhaipari gyárak mintha kicsit rossz irányba vitték volna a hírét, jelentőségét...
– Ezt magam is így látom, és ez mindig elhangzik a csoportokban is. Mi inkább a szabás-varrás kézműves oldalát járjuk végig, hogy a résztvevők az ötlettől a kész darabig minden műveletet végig tudjanak próbálni. Elkészítjük az alap ruhadarabokat, saját ötletek alapján pedig utólag készülnek olyanok is, melyeken a modellezéseket is kipróbálhatják. Általában azok jelentkeznek a képzésre, akik kis vállalkozásban gondolkodnak, műhelynyitást terveznek, vagy inkább a kézművesség irányába kacsintgatnak, legyen szó akár ruháról, kiegészítőkről. Tehát ezt a képzést nem azoknak szánjuk, akik gyárakban kívánnak dolgozni, erre már létezik speciális oktatás helyi iskolában.
– Milyen irányt követ a te műhelyed?
– Többnyire egyedi darabok születnek, csak akkor készül többdarabos készlet, amikor vásárra megyünk – városnapokon, karácsonykor. Az egyedi rendelések lefödik a napokat, nem sok idő marad arra, hogy nagyobb tételben lehessen dolgozni. Vállalkozásom 2010 óta működik – indulás előtt ötleteiben nagyjából helyén voltak a dolgok, már csak neki kellett látni a munkának. Ebben a szakmában a „szájról szájra” marketing a legjobb, az első megrendelők is valószínű, hogy az ismeretségi körből kerültek ki. A legelső ügyfelem még iskoláskoromban egy osztálytársam volt.
– Mi volt a legkülönlegesebb kérés, amit teljesíteni kellett, vagy az a munka, melyre a legszívesebben emlékszel?
– Általában a menyasszonyi ruhák hozták a legnagyobb elégtételt, vagy amikor egy-egy olyan ruhadarab elkészült, melyre a végén a megrendelő azt mondta: éppen így képzelte el... Ez azt jelenti, olyan lett, amilyennek megálmodta. Amikor hasonló munkára kapok felkérést, az általában a megrendelőben is hosszabb ideje érlelődik.
– Öltögetőbe hívtad nemrég a lányokat, asszonyokat. Hogyan kerültél kapcsolatba a hímzéssel?
– Békéscsabai Kézműves Szakiskola és Alapfokú Művészeti Iskola oktatói tartottak kétéves képzést – kézi és gépi hímzés szakon. Engem akkor még az utóbbi érdekelt, úgy gondoltam, azzal fogok majd többet foglalkozni, ám aztán átbillent a dolog a kézi hímzés javára. Az Öltögető 10–12 fős csapattal indult tavaly ősszel az unitárius egyháznál, Ba­logh Irénkével közösen kezdtük el a hímzést, együtt vezetjük a foglalkozásokat, ismét teljesen az alapokkal indultunk, az öltéstechnikák elsajátításával. Nyár elejére készültek már szép darabok, ugyanakkor van némi átfedés is, hiszen azok közül, akik varrni jártak hozzám, néhányan eljöttek ide is, hogy amit elkészítenek, arra hímzés is kerüljön. Beneveztünk a Százrózsás Hímzőpályázatra is, ám már a kiírás előtt foglalkoztunk a láncöltéses hímzéssel. A mezőkövesdi vizitkét küldtem be végül pályamunkaként, illetve egy formabontó asztalterítéket, ami közös munkánk Balogh Irénkével, szálán varrott mintával. Ezeket a mintákat varrogattuk, terveztük különböző darabokra, amikor pedig megjelent a pályázat, akkor egy nagyobb darab elkészítése mellett döntöttünk, egy teljes női kosztüm: szoknya és kabát, hozzá illő táskával. Szentistván település és a Népművészeti Egyesületek Szövetsége különdíját is megkaptam a mezőkövesdi kiállításmegnyitón. Sikerült modern formába önteni a hagyományos matyó hímzést, a hagyományos piros és kék helyett fekete alapon téglavörös és mohazöld színeket használtam.
– Mit jelent számodra ez a különdíj?
– Kicsit nyugtázza azt, hogy jó irányba haladunk, a szakma elismerése azért mindig más, mint amikor a baráti körből érkezik dicséret. Amikor a szakma mondja azt, hogy tényleg jó, amit csinálsz, az egy picit helyre teszi a dolgokat, megerősíti, hogy volt értelme éveken át készülni ezekre a megvalósításokra.
– Megélhetést is biztosít ez a vállalkozás, az általad követett irány?
– Amennyiben ki tudunk törni a helyi piacról, akkor igen. Ehhez azonban meg kell keresni a külföldi szálakat, ahol ezt a munkát egy picit jobban megfizetik. Nálunk kevés olyan megrendelő akad, aki hajlandó is honorálni a  kézi munkával készült, sok munkaórát igénylő darabokat.
– Hogy tűnik, jó helyen vagy, megtaláltad a helyed szakmai téren?
– Úgy érzem, igen – válaszolja határozottan Melinda. – Amikor az oktatói képzést elvégeztem, akkor a vizsgabizottság egy tagja feladatként hagyta: az rendben van, hogy megtanultuk a Kárpát-medence magyarlakta tájegységeinek hímzéseit, jellegzetességeiket, ám dolgozni, tovább fűzni a szálat gyakorlatilag az itthoni forrásokból kell. Ezért próbálok a múzeummal is együttműködni, az intézmény ebben a témában jártas szakemberével, Szőcsné Gazda Enikővel szoktunk konzultálni. Vannak elfekvőben olyan darabok, melyek rekonstruálása szép feladat lenne, érdemes lenne a közönséggel is megismertetni azokat, helyszűke miatt ugyanis nem minden darab kerül kiállításra, enélkül meg nem tudnak róla.
Miközben ismét tanul – ezúttal viseletkészítést – Melinda újabb, nagyobb feladatra készül. A 2018-as textiles konferencia – melynek Békéscsaba ad otthont jövő márciusban – témája kimondottan a Magyarországon kívüli magyarlakta területek hímzései.
– A szakkörben először a hímzésekhez tartozó öltéstechnikákat tanultuk, léteznek már feldolgozott motívumok, hímzésminták, melyek megjelentek, de igazából azt szeretném, hogy a múzeum segítségével többek közt olyan darabok kerüljenek előtérbe, melyeket eddig nem közöltek. Ez is a célunk, hogy kicsit „belenyúljunk” ezekbe a dolgokba. Előbb kutatómunka, aztán jöhet a népszerűsítés.
Táskák, tunikák, alkalmi vagy népi jellegű viseletek, kulcstartók vagy asztalterítékek, hímzéssel, csipkével díszített egyedi darabok, Vargyasi Melinda ruhatervező munkái melegséget árasztanak, odaadásról és igényességről tanúskodnak, miközben azt bizonyítják, rohanó, értékeket elfeledő világunkba is érdemes átmenteni, újragondolt formában továbbörökíteni hagyományainkat.