A NATO nem akar újabb hidegháborút, hangsúlyozta Oroszországra utalva Jens Stoltenberg, az észak-atlanti szervezet főtitkára, míg Klaus Iohannis államfő a szövetség keleti szárnyának, főként a fekete-tengeri térségnek a megerősítését sürgette, miközben újólag megerősítette Románia észak-atlanti, illetve európai uniós elkötelezettségét. De az erős NATO, illetve a katonai szervezettel való együttműködés  fontosságát ecsetelte a két bukaresti házelnök is.
E nagy katonai felhajtásban talán ez a leglényegesebb, hogy a mostani politikai állásfoglalások szerint Románia továbbra sem kíván valami újszerű, sajátos geopolitikai kalandozásba bocsátkozni, hanem kitart nyugati irányultsága mellett. Mert, miként gyakran ismételhető, az itteni politikai zűrzavart, az eredetiségre való örökös hajlamot a Nyugat tudja csak valame­lyest ellensúlyozni, kordában tartani. Ám eközben az is érzékelhető, az EU, illetve a NATO sem jelent mindenre biztosítékot, sőt, fontos kérdések tekintetében – miként az őshonos kisebbségek jogainak biztosítása – vajmi keveset.
Ugyanakkor látható, napjainkban egyre jobban felértékelődik a biztonság. Bár aggasztja a NATO illetékeseit a határainál megnövekedett orosz katonai jelenlét, ennél nagyobb katonai kihívást jelent a terrorizmus, illetve a migráció. Egyébként mind Stoltenberg, mind Iohannis az oroszokkal való párbeszédet, a konfliktusok elkerülését szorgalmazta, s ez megvalósíthatóbbnak tűnik, mint a terrorista merényletek mérséklése. Bár a mostani nyilatkozatok sem ebbe az irányba mutatnak, de a Nyugatnak vélhetően árnyalnia kellene az Ukrajnához fűződő, kizárólagosan geopolitikai érdekeken nyugvó viszonyát, a tagországoknak látniuk kellene, hogy Kijev kiszámíthatatlan, megbízhatatlan partner, ezt támasztja alá az oktatási törvénnyel kapcsolatos, nemzeti kisebbségellenes magatartása is.
Biztonságunknak természetesen ára van. Noha a NATO újólag üdvözölte, hogy Románia a GDP két százalékára növelte védelmi költségvetését, jó lenne, ha a bukaresti honatyák hasonló bőkezűséggel viszonyulnának mind az oktatáshoz, mind az egészségügyhöz. Hiszen az ország lakossága valahogy lenyeli azt, hogy több pénzt kell fordítani rakétákra, biztonsági pajzsokra, újabb dandárokra, ám azt egyre nehezebb elfogadni, hogy eközben az infrastrukturális befektetések háza táján alig mozdul valami, autópályák továbbra is csak vágyálmokban léteznek, nem is beszélve a már említett két ágazat krónikus válságáról. És nem is a pénzhiány a legnagyobb baj, hanem az, hogy e téren sincs olyan politikai vízió, mely rendet, fejlődést eredményezhetne. Nem csak itteni, viszonylagos biztonságunknak tetemes tehát az ára, ennél jóval nagyobb veszteséget jelent, hogy korszerűtlen oktatási és egészségügyi rendszereket tartunk lélegeztetőgépen.