Régi tanáraink közül méltó hely illeti meg Harkó F. József tanár urat, nemcsak nagyszerű pedagógus volt, de sokoldalú tudományos munkássága, közéleti szereplése halhatatlanná tette.
1914. október 25-én született, Bikfalván. Édesapja, Ferenc földműves, édesanyja. Koré Margit háztartásbeli volt.
Elemi iskoláit Bikfalván végezte. Az elismert Pál tanító bácsi irányítja a Székely Mikó Kollégiumba 1925-ben, 1932-ben végez. Jellemére rányomta bélyegét osztályfőnöke, Csutak Vilmos, aki ezekkel a szavakkal engedte útjukra végzős növendékeit: „A jég hátán is meg kell élnetek!”
Megérte a román éra magyarellenes politikáját, de ez csak erősítette benne nemzeti öntudatát. A kor törvényei nem engedték, hogy egyházi iskolában érettségizzen. Így kerül Brassóba, ahol a Mesota Gimnázium diákjaival együtt szerzi meg az érettségi diplomát. A Háromszék 384. számában iskolai éveire emlékezik vissza Bikfalvától az érettségi diplomáig című írásában.
A kolozsvári Ferdinánd Egyetemre iratkozik be a történelem–földrajz
néprajz szakra, amelyet 1936-ban végez el. Neves tanárai voltak: Marinescu pro­fesszor és Romulus Vuia.
Már egyetemista korában elkötelezte magát szülőföldje földrajzi és néprajzi tanulmányozásának. Államvizsga-dolgozata is ezt igazolja: Uzon járás monográfiája címmel készítette el.
Tanári diplomájával volt iskolájában, a Református Székely Mikó Kollégiumban helyezkedik el 1937-ben, ahol 1957-ig tanít.
A II. világháború vihara őt sem kerülte el, megszakította tehetségkutató munkáját. Ő fedezte fel és hozta el a Mikó-kollégiumba Domokos Gézát Zágonból, Virág Imrét Bibarcfalváról, Aulich Sándort Nagyborosnyóról, Vékás Domokost Kis­galambfalváról.
1941-ben három hónapos átképzésre hívták be a 27. tábori tüzérosztaghoz. 1942-ben újabb átképzés következett Hajmáskéren. 1943 május 1-jével tartalékos zászlóssá nevezték ki, majd leszerelték. Hadi szolgálatra 1944. március 23-án hívták be a 27/1. tüzérüteghez mint szakaszparancsnokot. Így került ki a frontra. Székely katonai virtusa nem hagyta cserben, a prislopi ütközetben nyújtott érdemeiért a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje – hadiszalagon a kardokkal tüntették ki. Részt vett a galíciai, észak-erdélyi és magyarországi harcokban. 1945 májusában szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1948. május 5-én tért haza.
Ezután bontakozott ki igazi énje: iskolaszervező, igazi, ízig-vérig pedagógus, közművelődési szakember és szakíró.
1949-ben bízták meg a Textilipari Szakközépiskola szervezésével (a mai Kós Károly), amelynek 1949–1951 között igazgatója is, megszakítva mikós tanári tevékenységét.
Pedagógusi munkája mellett a Székely Nemzeti Múzeum néprajzos őre már 1937-től. Kevesen tudják, hogy az ő keze munkája is benne van a múzeum udvarán található skanzen (csíki ház) berendezésében. Mint a múzeum külső munkatársa diákjaival helyneveket gyűjt Málnáson. Néprajzi tevékenységét a fogságból való visszatérés után is folytatja. Megszervezi a múzeum textilgyűjteményét, rendszerezi kerámiagyűjteményét.
1947-től igazgató-őr, 1951-ig tiszteletbeli igazgató-őr (ezért nem járt fizetés!).
Miután az ötvenes években a néprajzi részleget beolvasztották a történelmi gyűjteménybe, ez irányú tevékenységét a helyi hatóságok ellenséges viszonyulása miatt ellehetetlenítették.
1951-ben visszatér a Székely Mikó Kollégiumba (akkori nevén 1-es sz. Középiskola), ahol 1957-ig tanít. Ekkor áthelyezik az 1-es sz. Iskolába (Kossuth Lajos utca), ahol földrajzot és gyakorlatot tanít. 1961-ben kap kinevezést az akkori 2-es számú Középiskolába (mai Mikes Kelemen), ahol folyamatosan tanít 1975-ös nyugdíjazásáig. Higgadt, szakmáját szerető pedagógus volt. Diákjai számos, általa szervezett környékbeli és erdélyi kirándulásra emlékeznek, amelyeken sokszínű ismeretekkel gazdagodtak.
Élmény volt minden órája, igazi tanítómester volt diákjai és tanártársai számára. Magáról nem sokat beszélt, de annál többet dolgozott szerényen, tudományos munkásságát nem fitogtatta, pedig tudós pedagógus volt. Pedagógusi munkásságát 1972-ben Érdemfokozattal ismerték el.
Tudományos tevékenysége két síkon bontakozott ki: volt egy földrajzi-történelmi, illetve egy etnográfiai ága. Fiatal, kezdő tanárként bizonyította, hogy a katedrai tevékenység és a tudományos munka elválaszthatatlan. 1942-ben a Kőrösi Csoma Sándor vándorútja című kötet társszerkesztőjeként (Debreczy Sándorral) készíti el a háromszéki székely-magyar őshazakutató útiránytérképét, amely képeslap formájában is megjelent.
1946-ban a Székely Naptárban a székely székek kialakulásáról és életéről jelent meg írása. A bibarcfalvi borvízipar fejlődéséről írt a múzeum Aluta című kiadványában.
1960-ban társszerzőként a Monografia geografică a României című monográfiá-ban Sepsi rajon gazdaságföldrajzát mutatta be. Az 1969-ben megjelent Kovászna megye című kötet egyik társzerkesztője, 1972-ben az Alutában tanulmányt közöl A légköri csapadékok hatása a málnási és bodoki borvizek forrásainak vízhozamára címmel.
Igen jelentős néprajzi tudományos munkássága is. A Székelyföld írásban és képben című, 1941-ben Budapesten megjelent kiadványban Sepsi járás néprajza címmel közöl tanulmányt.
A sepsiszentgyörgyi múzeum évköny­vében a múzeum gyűjteményében található varrottasokat mutatja be 1954-ben. 1977-ben Kovászna megyei lakodalmi rigmusokról jelent meg tanulmánya.
Pályája során 273 nagyobb lélegzetű előadást tartott intézményeknél, kultúrotthonokban.
Fél évszázados munkássága során, ha kellett, tanított néptáncot, színdarabot diákjainak, tagja volt a helyi Tanügyi, majd Városi Dalárdának.
Hobbija volt a méhészkedés, tagja volt a helyi méhészegyesületnek is.
Mint mikós diák és pályakezdő mikós tanár egyike volt a Mikós Véndiák-találkozók szervezőinek, annak tiszteletbeli elnökeként ő szervezte 1991-ben a II. Mikós Véndiák-találkozót, a Mikó Imre-szobor avatásakor ő tartotta az emlékbeszédet.
83 éves korában a város Pro Urbe díjjal méltatta sokoldalú pályafutását.
1999. május 23-án hunyt el. Sírja a református temetőben van. Emlékét őrzik volt diákjai, munkatársai és gyermekei, Előd és Gyöngyvér.