Török Áron sepsiszentgyörgyi műépítész egyetemi tanulmányai és gyakornoksága után, tíz éve tért haza Budapestről. Open Works Kft. néven futó tervezőirodájában a vállalkozói motivációk mellett a szakma helyzetéről is beszélgettünk.
Családi hagyomány
– Honnan a szakma iránti vonzalom?
– Családi hagyomány, édesapám építőmérnök, igaz, én a mérnöki munkát túl száraznak gondoltam, ezért valahol a kettő közötti mezsgyén a Magyarországon építészmérnöknek, nálunk még mindig műépítésznek nevezett szakmát választottam.
– Miért jön haza egy fiatal szakember a kétségtelenül vonzóbb, erőteljesebb gazdasági környezetből egy gyengébbe?
– Összetett dolog. Erős baráti és személyes kötődéseim okán tulajdonképpen soha nem gondoltam komolyan arra, hogy ott maradjak. Egyetemre is azért kerültem Budapestre és nem Kolozsvárra, mert édesapámnak nagy fenntartásai vannak a francia jellegű hazai építészképzéssel, így egy németes kultúrkörbe szeretett volna küldeni, ahol egy kicsit a műszaki, a mérnöki és nem a művészi jelleg az erősség. Összesen valamivel több mint tíz évet éltem Pesten, az egyetem után szakmai gyakorlat, az úgynevezett inasévek következtek, majd a szakmai munka. Tulajdonképpen nem is annyira a gazdasági érvek voltak a döntőek a hazatérésemben, hanem valahogy úgy éreztem, ott akármikor kicserélhető, helyettesíthető vagyok: dolgozol egy nagy irodában, hatalmas munkákon, és közben érzed, hogy akármikor kieshetsz, senki nem fog hiányolni. Itthon meg – azóta is ezt érzem – nagyon nagy szükség van fiatalokra, hazatérőkre. Ez tulajdonképpen nekem fontos, érezzem, hogy van rám szükség. Arról nem beszélve, hogy Budapesten nem biztos, hogy lett volna önálló megrendelésem.
– Ezek szerint egyértelmű volt az önálló iroda, cég megteremtése?
– Igen, hiszen már túl voltam az úgynevezett inaséveken is, az uniós rendszerben én már nem is a diplomámat ismertettem el itthon, hanem a szakmagyakorlási jogomat, hiszen volt már önálló aláírási jogom. Mindez lassan tíz éve, 2008-ban történt.
Szakma és vállalkozás
– Milyen előnyökkel és hátrányokkal indult a vállalkozói, illetve szakmai élet itthon?
– Az önállóságot választottam, bár így, visszatekintve ma már talán másképp tenném. Nagy segítségemre volt, hogy a számomra mindig is mércét jelentő, műemlékekkel foglalkozó műhely szakemberei, különösen Bodor Csaba felkarolt, sok lehetőséget kaptam a szakma gyakorlására, a szakmai előrelépéshez. Holott, amikor hazaértem, azt kellett tapasztalnom, hogy a műépítészek között tulajdonképpen hiányzott a szakmai párbeszéd. Ennek sokáig nagyon éreztem a hiányát, aztán néhány év múlva elkezdtünk szervezkedni, a fiatal építészek havonta egyszer összeültek, később kapcsolódni igyekeztünk az idősebb szakmabeliekkel is. 2014-től az építészkamara (OAR) Brassó–Kovászna–Hargita megyei kirendeltségének az itteni alelnöke vagyok. Nagyon fontos lenne, hogy a szakmai párbeszéd működjön. Tavaly hoztuk létre a háromszéki építészek önálló szakmai egyesületét, a terv az, hogy a felújítás alatt álló Keresztes-házból egy építészközpontot alakítsunk ki, ahol a szakmai életnek megfelelő teret tudnánk biztosítani.
Ami a vállalkozás indítását illeti, nem úgy zajlott, mint ahogy egy igazi vállalkozó teszi, hogy már induláskor ismeri a piacot, potenciális ügyfeleit. Nálam a szakmai munka volt a fontos, és korántsem az üzleti rész, ám a kettő óhatatlanul összefügg. Székelyföldön nagyon kevés építész van, akár hazai viszonylatban is, nem beszélve az unió országairól. Ezért rengeteg a munka, hiszen valójában egész Székelyföldet újjá kellene építeni, de ez igaz az egész országra, ahol élünk. Rengeteg a feladat, a szabályozások pedig szigorúak, hiszen bármilyen kis munkához, építési engedélyhez építész kell. Ez bizony szétforgácsolódáshoz is vezethet, a szakmai gyakorlat, illetve a vállalkozás halálát is jelentheti. Szakmai és pénzügyi értelemben egyaránt.
Jöjjenek haza a fiatal szakemberek
– A válság idejében nem érződött, nem sújtotta a műépítészeket is az építőiparban tapasztalható jelentős visszaesés?
– Persze hogy érződött, de számomra soha nem volt olyan, hogy ne legyen mit dolgozni. Persze, sokkal rosszabb pénzügyi feltételekkel voltunk kénytelenek munkákat vállalni. De munka van, hiszen egész épített környezetünk rendkívül rossz állapotban leledzik.
– Szakmai elégtételek?
– Az építész úgy van, hogy soha nem elégedett a munkája eredményével, hiszen mindig lehetne jobbat csinálni. Az egyéni megrendelésekre tervezett lakóházak mellett talán a legnagyobb és legfrissebb megvalósult munkánk a Fidelitas-központ, az egykori leányblokk átépítése, ami persze több cég, tervezőiroda együttműködésével valósult meg.
– Mi a jövője a vállalkozásnak, a szakmának?
– Szentgyörgyön minden építészirodának az a gondja, hogy igen szétforgácsoltan működünk. Nagyobb, jelentősebb munkákhoz sokkal több együttműködésre van szükség. Mi is ketten dolgozunk Kovács Andorral, a cégtársam, a szintén szentgyörgyi Perdi Levente Nagykárolyban él és dolgozik. De igyekszünk több műhellyel, irodával együttműködni. A jövő mégiscsak a növekedésben érhető tetten, hogy egy-egy műhely minél nagyobb csapatot tudjon kialakítani, vagy több műhely összekapcsolódása révén tudjunk nagyobb munkákat, jelentősebb és szebb feladatokat vállalni és megvalósítani. A kulcskérdés, hogy elfogadható határidővel lehessen vállalni fontosabb munkákat. A működőképes szakmai élethez pedig erős szakmai műhelyek szükségesek. Hiszen a tettvággyal, kreatív ötletekkel, lelkesedéssel bíró fiatal szakemberek csakis így jönnek haza. A vállalkozásnak, de a szakmának is az a jövője, hogy minél több tehetséges fiatal építész jöjjön haza.
