Szülők azok, akik életet adtak és életet adnak. Minden egyébnek, amit a szülői hivatás magában foglal: a gyermek szükségleteinek kielégítésével kapcsolatos felelősség és feladatok, bele kell illeszkednie ebbe a mindenek fölött álló tevékenységbe. Az életadás azonban nem valamiféle egyszeri, befejezett, elintézett dolog. Arra vagyunk hivatottak, hogy folyamatosan életet adjunk gyermekeinknek.
Minden emberi lényt rendkívüli módon meghat és bámulatba ejt az életadás képessége. A születés pillanata különösen nagy élmény.
Ahogy azonban növekszik a gyermekünk, gyakran szem elől tévesztjük a vele való kapcsolat életadásra vonatkozó szempontjait. Hacsak épp nincs újszülött kisbabánk, nemigen gondolunk az életadásra. A mindennapi gondok, a taníttatás, a házimunka, a cipők, a ruhák és több ehhez hasonló hétköznapi dolog között őrlődünk. A mindennapi feladatainkat vesszük csak észre, ezek pedig favágássá válnak: aprítjuk, vágjuk és dobáljuk a hátunk mögé a teendőket.
Nem vagyunk annak tudatában, hogy ma is éppen úgy „életet kell adnunk” gyermekeinknek, mint ahogyan ezt öt, tíz vagy épp negyven évvel ezelőtt tettük.
Egy férfi és egy nő előbb férj és feleség, mielőtt anyává és apává válna. Szülői hivatásunk házastársi kapcsolatunkból nő ki. Sajnos manapság a házasfelek gyakran különválasztják ezt: egy házastársi és egy szülői magatartásra.
Szülőként elérhető sikerünket az egymással való kapcsolatunk sikeressége határozza meg. Semmire sincs nagyobb szüksége a gyermeknek, mint a férj és a feleség egymás iránti szeretetére.
Meggyőződésem, hogy a házasélethez nem elég az, hogy tíz, húsz vagy akár negyven évvel ezelőtt házassági esküt tettünk. Ezt folyamatosan meg kell újítanunk. Amikor megesküdtünk, nem voltunk teljesen tudatában, mit is jelent ez. Csak az akkori igényeinket ismertük. Ma ennél lényegesen többé lettünk. Ezért most sokkal komolyabb ígéretre vagyunk képesek. Mivel az évek folyamán gyakoroltuk az egymás iránti szeretetet, ez a képességünk lényegesen nagyobb lett. A régi szép mondás szerint: „Jobban szeretlek, mint tegnap és kevésbé, mint holnap.”
Ugyanez vonatkozik gyermekeinkre is. Soha nem vagyunk teljes értékű szülők, csak úton vagyunk afelé. Szülői mivoltunk is állandóan fejlődik – folyamat és nem mozdulatlan állapot. Többet adhatunk gyermekeinknek az életünkből most, mint amikor életre hívtuk őket. Feltárhatjuk magunkat nekik, megnyílhatunk előttük, megengedhetjük nekik, hogy részesedjenek kettőnk egymás iránti szeretetéből, és önmagukat ebben a szeretetben bontakoztassák ki.
Az életadás sokkal több, mint a fizikai lét. Ez nem azt jelenti, hogy egyre többet teszünk gyermekeinkért, hanem azt, hogy mindig többet adunk magunkból egymásnak. Mindenki azt akarja, hogy gyermekei jó légkörben növekedjenek fel, és ezt mi jelenthetjük számukra.
Ha gyermekeink azt érzik, hogy ők a mi „követeink” a világban, ők tanúsítják az egymás iránt érzett szerelmünket, akkor nekik sohasem lesz nehéz megtalálni az élet értelmét. Így adhatunk nekik életet, nem egyszerűen csak megélhetést.
KERTÉSZ TIBOR
(folytatjuk)
