Bors László nem tudja megválaszolni, hogy ki volt tulajdonképpen Lókodi Balázs Mózes, a hétregiszteres, mechanikus csúszkaláda-rendszerű, rövid mélyoktávos orgona készítője, ugyanis ez az egyetlen hangszere, amellyel huszonhét éves pályafutása alatt találkozott, ám az bizonyos, hozzáértő volt, aki igencsak igényes munkát végzett. Az első jelentősebb sebet 1916-ban kapta a hangszer, amikor is az ón- és ólomötvözetből készült homlokzati sípjait golyóalapanyagnak rekvirálták. Feltehetőleg a harmincas-negyvenes években a hiányt horganyzott lemezből készített sípokkal próbálták pótolni, ami a célnak megfelelő is volt, ám idővel valaki kontár kézzel nyúlt hozzá. Az orgona számára a kegyelemdöfést az adta meg, hogy a fasípsorokban szú telepedett meg, ami menthetetlenné tett közel százhúsz sípot.
A felújítás során a juharfából készült eredeti fasípsorokat borovi fenyőből készülttel helyettesítették, a megmaradt három fémsípsor sérült darabjait kikalapálták és megforrasztották, a játszóasztalt és a billentyűzetet megtisztították és újralakkozták. Hogy könnyebben megszólaltatható legyen, az orgonák számára készített győri síkcsapágyas motorral szerelték fel, ám mivel az eredetiség megtartására is törekedtek, illetve, mert vidékünkön nem megy ritkaságszámba az áramszünet, meghagyták a régi, lábfújtatós részét is.
„Arra törekedtünk, hogy az orgona szép legyen és jól is szóljon, az értékes, párját ritkító freskó mellett további éke legyen a templomnak. Úgy vélem, célt értünk, a bibarcfalviakat még hosszú ideig fogja az istentiszteleteken szolgálni” – mondotta Bors László.