Sajátságosan érintette a dolog. Lelke emelkedett a gondolatra, hogy a király úgy bánt vele, mint a legkedvesebb embereivel, tábornokaival, minisztereivel, ha bajba jutnak, nem volt ez szokatlan, és mégis voltak pillanatai, amikor bántotta az eset, mert mégiscsak kegyajándék az; igaz, hogy egy királytól nem megszégyenítő. Úgy ám, de elfogadta volna-e Petőfi? Nagyban és egészben örömet okozott neki a tény, szívét megmelegítette, de voltak lelkiismeret-furdalásai is. A politikai hangulatok hullámzása szerint, amint király és nemzet közeledtek vagy távolodtak.
Nagyban és egészben mégis inkább bántotta életének ez az érdekes epizódja, mert holtig titokban tudta és akarta azt tartani – aminthogy sikerült is e könyv megjelenéséig –, sokszor játszóan legeltek rajta a gondolatai, máskor úgy érezte, hogy egy szörnyű titkot hordoz magában, s remegve nézte az arcokon, hogy nem sejtenek-e valamit. Amint fantáziája így vagy amúgy hömpölygette, különböző színeket játszott előtte az „eset” is, melyre még sokszor kell majd visszatérnie a jövőben, midőn valami kis kuruckodást szeretne elkövetni, s eléje áll valamely beavatott hozzátartozója: „Hát nem emlékszel már, mit tett érted a király?” És sokszor volt megfordítva is, ha a dolgok raisonja valamely kényes ügyben más állásfoglalást kívánt volna tőle mint költőtől, neki jutott eszébe, hogy – nem lehet.
Hegedüs, aki valóságos gondviselője lett innentől, csakhamar észrevette, hogy Jókai megint ott van, ahol volt, hogy a harminchatezer forint csak egy kis lélegzetvételhez juttatta, de nem mentette meg, most már erősebb kézzel fogott hozzá, hogy tűrhetőbb helyzetbe juttassa. Egy csomó legégetőbb váltóját kifizette a sajátjából, s azonfelül bevitte az akkori idők divatja szerint egy kis közgazdasági tevékenységbe, az Adria hajózótársaság igazgatóságába, a Generali és a Magyar Általános Takarékpénztárba, ami kb. évi nyolcezer forint jövedelmet jelentett. Egy szerencsés körülmény lehetővé tette, hogy a kevésbé nyomasztó terheitől is végképp megmenekedjék. A sárga ház beleesett a főváros által kisajátítandó épületek vonalaiba, s érte a fővárostól 1882-ben egyezség szerint 38 ezer forintot kapott.
Végre, annyi év után megszűnt alperes lenni. Igaz, hogy háziúr sem volt már többé. Még akkor ősszel elköltözött a Kerepesi útra – de nem okulva a múltakon, most is egy tizennégy szobás nagy lakásba.
A Jókai családot szerencsésen egészítette ki Hegedüs Sándor. Jókai a levegőben járt, Hegedüs a földön lépkedett, éspedig gyorsan előre. Jókai szórta a pénzt, Hegedüs gyűjtötte. Éles esze volt, vasszorgalma és száz keze. Még fiatal ember volt, amikor már „ezer cikket” írt, s a parlamentben a legkiválóbb közgazdasági tekintélyek közé emelkedett.
Hegedüs Sándorban erősen ki volt fejlődve az úgynevezett családi érzék, és végre Jókai iránt a hála is kötelezte. Azonfelül sohase tett semmit félig, s így nem nyugodott meg csak abban, hogy Jókait az adósságoktól megmentse, meg kellett őt szabadítani „jövedelmi forrásaitól” is, amelyekre voltaképpen ő költött. A tulajdonát képező Üstököst elajándékoztatta vele egyik munkatársának, Szabó Endrének, A Honra nézve pedig támogatta azt a tervet, hogy fuzionáljon az Ellenőrrel, ami csakhamar, 1882-ben meg is történt, miután előbb hajszálhasogató diplomáciával sikerült eligazítani a személyi kérdéseket az etikett, a hidalgói büszkeség és érzékenység szem előtt tartásával – ami nélkül Magyarországon még a célszerű, sőt, égető dolgokat sem lehet elintézni. Hogy egyik lap se legyen megalázva, mintha ő olvadt volna be a másikba, mind a két lap megszűnik, és a Nemzet név alatt folytatja másnap pályafutását.  És mert Jókai neve még mindig  varázserejű, rányomatik a lapra mint főszerkesztőé, de ez csak kifelé szól – a szerkesztésért nem felelős, s a lapra nem gyakorol befolyást, hanem a regényeit, apróságait ide írja, eszerint állapítják meg tiszteletdíját.
Így lesz megint szabaddá Jókai Mór, mint egy madár. Egészen új életet kezdhet, még a kiadója is új. Nem írt most annyit, mint azelőtt. A terhektől és a lapoktól megmenekülve, megint szívesebben járt a Házba. Újra beleélte magát a képviselői életbe, amely le-lebilincselte tarkaságával, csak a választókkal való gyakori érintkezés zavarja, és a protezsálás nincs ínyére. Ezért veszti el kerületeit örökösen. Ha szól is a miniszternek, amikor nagyon szorítanak valamit a kerületből, azt olyan modorban teszi, hogy nem törődik az eredménnyel. A miniszternek van esze, legott kiérzi az effajta közömbösséget, az egyik fülén bemegy, a másikon kimegy, mintha egy odvas fába kiáltaná be a kívánságát. Magyar ember lévén, a rokonság, sógorság és komaság dolgát mégse veszi egészen lanyhán. 1882-ből van egy adatunk, megjelenik a Trefort előszobájában, de nem bírja bevárni, míg a sok püspök és világi méltóság közt reá kerülne a sor őexcellenciája színe elé jutni, türelmetlenül ül le a titkár asztalához, s levélben rázza le terhét.
A gondviselés szerette kiválasztottját, s belemártogatta minden gyönyörűségbe, amit magának e földi pályán kigondolhatott. A trófeák, koszorúk, díszalbumok, aranytollak, amelyekkel tele van a lakás (fele az asszonyé), talán már untatták, a zúgó éljeneket elfelejtette, a „zajos derültségek” hétköznapi villanyozószerekké váltak, de volt még egy, mely annyi fejet elszédít, melyre a nagyúr is epedve gondol, mely egy miniszter vérét is sebesebb csergésre hajtja – az udvari kegy, amelyből kiereszkedő sugarak süssék és melegítsék. Egy udvari estélyen összejött József főherceggel, aki igen radikálisan ismerkedett meg vele, s felemlegetvén egymás közt a világ romlandóságát, mint afféle bús magyarok sopánkodtanak, hogy hejh, kivesztek már az igazi mulatságok, nincsenek már azok a jóízű bú­csúk, névnapok, szüreti dínomdánomok, mint azelőtt.
– No, hát tudja, mit – mondta a főherceg –, jöjjön el hozzám Alcsútra szüretre. Hát csinálunk valamit.
A következő évben aztán el is ment Jókai, és hetedhét megyére szóló mulatságot csapott a főherceg a legnagyobb magyar költő tiszteletére egy pár napon át. A királynénak már azelőtt is kedvenc írója volt, s A szerelem bolondjai óta minden regényét vagy elvitte, vagy elküldte neki.
1884-ben Rudolf királyfi, aki vonzódott a tudományokhoz, különösen a természet- és földrajzhoz, elhatározta, hogy egy nagy munkát létesít írásban és képben az ő leendő államairól, s erre nézve Jókaival tanácskozott elsősorban mint olyannal, akit e feladathoz munkatársul kíván megnyerni.
Egy ilyen könyv szükséges volt, mint a falat kenyér, kivált magyar szempontból, mert egyetlen munka sincs, mely az országot tüzetesen ismertetné, Jókai tehát két kézzel kapott az eszmén, de a szerkesztés vezetésére csak abban az esetben vállalkozott, ha a „szűkebb hazát” nem teszik egy kalap alá Ausztriával, hanem külön szerkesztőség külön könyvekben ismerteti. A korona örököse elfogadta Jókai álláspontját, s 1885-ben megindult a nagy munka, amely tizenhét évig tartott, s a királyfit olyan közeli viszonyba hozta a magyar tudósokkal, írókkal és a magyar kultúrával, aminő közel még egy Habsburg se volt.
A szerkesztés apró-cseprő bajai s a magyar és német kiadás közti egyöntetűség gyakori ülésezéseket tettek szükségessé, melyek részint a budai várlakban, részint az Akadémiában tartattak a királyfi elnöklésével, aki jártassággal s élénk elmével vezette a tanácskozásokat, és dacára annak, hogy azokon Weilen udvari tanácsos, az osztrák rész szerkesztője is részt vett, mindig magyarul. Sok kényes kérdés is merült itt fel, kivált a történelmi résznél, amelyekben Jókai férfias bátorsággal állt helyt a nemzeti érzések szolgálatában. Különösen a magyar szabadságharcok előadásánál és képeinél fordultak elő ellentétek az udvari és a nemzeti észjárás közt, amelyekben dönteni kellett. Jókai egy ízben magának a leendő királynak a tollából fakadt bevezető cikkben törültetni kívánta azt a megjegyzést, hogy a magyarországi románok a régi rómaiak leszármazottjai. Jókai valóságos tűzzel szólalt fel ez állítás ellen, még a Jókainál szelídebb Nagy Miklós, a magyar rész viceszerkesztője is ellenezte, de a trónörökös ragaszkodott hozzá, s azzal ütötte el a vitát: „Lehet, hogy nincs úgy, de nekik örömet okoz, s nekünk nem kerül semmibe.”
A királyfi korához képest hideg eszű ifjú volt. Nyílt és szabad szellemű, aki azonfelül – sok jel mutatja – ösmerte a szelek járását. Nem állt mereven se az osztrákok, se a magyarok részén. Egyszer a munka költségei­ről lévén szó, amelyeket a kvóta arányában viselt a két állam, azt találta a bizottság, hogy valamely tételnél az osztrákok a mi hátrányunkra csúsztak ki az őket illető teher alól; határozatba ment tehát, hogy átiratilag kell megkeresni Becket, az osztrák államnyomda igazgatóját, hogy a tételt a kvóta értelmében hozza rendbe.
– Ne bántsák – szólt közbe a királyfi. – Bízzák ezt rám. Mert ahogy én ösmerem Becket, ha önök írnak neki, Beck nem teszi meg, már csak azért se, hogy a magyarokat bosszantsa.
A trónörökös, aki azelőtt keveset fordult meg az országban, most gyakori vendég lett itt. Két sport vonzotta ide. Azelőtt minden két évben legfeljebb egy medvevadászatra rándult le egypár főherceggel, néhány görbe napot élt itt át az „egy király, egy cigány” módszerében, most már más mulatozás is kínálkozott: az egy király, sok cigány – a szerkesztőségi gyűlések, amelyek, mint minden magyar dolog, egy nagy áldomásivással kezdődtek az angol királynőnél.
Akárhányszor lejött most már a trónörökös, Jókai ilyenkor a peronon várta, s miután a kettőjük közötti jó viszony folyton erősödött, joggal tarthatta magát „a királyfi kancellárjának”. A trónörökös annyira megszerette, hogy sokszor bizalmas magándolgaiban is tanácsával élt. Zajtalanabbul sohasem folynak évei, mint most. A küzdelmek véget értek. Látván az udvar kegyeit, az udvari emberek vetélkedve keresték a vele való érintkezést. Károly Lajos főherceg és Koburg herceg szívélyes viszonyt tartott fenn vele, és ez a nagy ember oly gyengeségekkel volt megbélelve, hogy az előkelőeknek ez a kicsiny értékű leereszkedése boldoggá tette, s olyan hálát fakasztott szívében, amely gyakran sodorta félszeg helyze­tekbe.
A rendezett anyagi viszonyok közt Jókainé lelki egyensúlya is helyreáll. „Corio­lan anyja” sokkal szelídebb most, mint a szerencsétlen sárga házban volt; már csak egy életfeladatot lát: Róza kisasszony kiképzését és jövőjének némi biztosítását. Ezen munkálkodik éles asszonyi ravaszsággal, s hogy tervét kivihesse, sokat enged férjének, sőt, még hízelkedik neki, már amennyiben arra egy hősnő képes.
(folytatjuk)