Az életadás a meghallgatással kezdődik, amely nagyon fontos minden emberi kapcsolatban. Meg kell értenünk gyermekeink szavait és szavak nélküli jeladásait. Ha nem tudunk tökéletesen egymásra figyelni, akkor gyermekeinket sem fogjuk megérteni. Ha úgy hallgatjuk meg egymást, hogy csak a kimondott szavakra figyelünk, és csak azok alapján döntünk arról, amit egymásért tennünk kell, akkor valószínűleg gyermekeinknek is csak a szavait fogjuk meghallgatni. Ha igazán teljes szívvel figyelünk arra, amit házastársunk vagy gyermekeink mondanak, akkor megtaláltuk az életadás legfontosabb elemét.
A másik fontos elem a megbocsátás és a bocsánatkérés. Lehet, hogy amikor megbántanak bennünket, nem törődünk vele, csendben lenyeljük a sérelmet és azt mondjuk: rendben van. Idővel azonban ezek a sértések kezdnek összegyűlni. Végül már nem tudunk felejteni, és ha gyermekünk ismételten ugyanazzal bánt meg minket, felhánytorgatjuk a korábbi megbántódásainkat is. Ez viszont úgy tűnik gyermekünk szemében, hogy egy életen át büntetjük ugyanazért.
A megbocsátás mindig kétoldalú. Az egyik fél bocsánatot kér, míg a másik megbocsát. Azzal, hogy beismertetjük a gyerekkel a hibáját, még nem bocsátottunk meg neki. A megbocsátás lényege az a gyógyulás, amely a megsértő személyben megy végbe.
Túl gyakran arra összpontosítjuk a figyelmünket, hogy a megsértő személyt békítsük ki, holott nem ez a megbocsátás. Amikor valaki azt mondja: „Ne haragudj!”, ez már egy lépés előre, de még ezzel sem teljes a megbocsátás. Akkor válik teljessé, amikor elismerem annak a személynek a jóságát, aki bocsánatot kér.
Szülők visszajelzéseiből tudom, hogy nehezükre esik azt mondani – különösen a gyermekeinknek! –: „Bocsáss meg!” Nehezen valljuk be, hogy hibát követtünk el, mert arra törekszünk, hogy a gyermek szemében megőrizzük tekintélyünket. Pedig azzal szerezzük meg a lehető legnagyobb tekintélyt, ha beismerjük, hogy mi is hibáztunk. Így elismerjük gyermekünk emberi méltóságát és értékét, és lehetővé tesszük, hogy saját értéke és méltósága tudatosodjék benne.
A dicséret és elismerés is nagyon fontos a gyermek számára. Igen gyakran természetesnek vesszük a jót, amit a gyermek tesz, mert azt gondoljuk, hogy ez magától van így. Lehet, hogy ösztönszerűen megdicsérjük tettét, de nem dicsérjük meg különösképpen őt magát, a fiút vagy a lányt, aki jó volt. Talán azért olyan nehéz bókot elfogadnunk, mert magunk is ritkán adunk.  
Ugyancsak nagyon fontos eleme az életadásnak, hogy nyitottak legyünk, és hogy képesek legyünk élményeink megosztására. Az egyik kérdés, amellyel szembe kell néznünk: „Mennyire ismerik gyermekeink kettőnk kapcsolatát? Tudják-e, mennyit jelentünk egymásnak?” Fel kell ismernünk, hogy házasságunk az, ami életet ad a gyermekeinknek. Következésképpen be kell kapcsolódniuk házasságunkba; tudniuk kell, hogy szeretjük egymást. Ahhoz, hogy életadók legyünk, nyíltan kell beszélgetnünk gyermekeinkkel.
Kertész Tibor
(folytatjuk)