Szórt állású levelei szélükön fűrészes tojásdad alakúak, virágai a levelek hónaljában májusban-júniusban jelennek meg magányosan vagy kis csoportban, fehérek vagy rózsaszínűek, tavasszal erdőben, útszélen, árokparton, bozótosban, úgyszólván bárhol megtalálható, igénytelen növény. Áltermése csipkebogyó néven ismert, tojásdad, éréskor vörös, a vacokból fejlődik, amelybe beágyazódnak az aszmagtermésnek nevezett szőrös „magvak”. A csipkebogyó októberi-novemberi érése igényli a fagyos éjszakákat ahhoz, hogy „betakarítható” lehessen.
Enyhén illatos sziromleveleit, akárcsak a nemesített kerti rózsákét, desszertek díszítésére, zselékhez, lekvárokhoz, bólékhoz, ecethez ízesítés céljából adhatjuk. Ha teának szeretnénk a csipkebogyót szárítani, az első fagyok előtt kell begyűjtenünk, amikor még kemény az áltermés héja. Félbe vágva a kellemetlenül szúrós aszmagterméseket, a „magvakat” kikaparhatjuk szárítás előtt. Több értékes hatóanyaga közül C-vitamin-tartalma a legjelentősebb. Ennek megtartásához azonban ne forró teavízben áztassuk, mivel a C-vitamin érzékeny a hőre, hanem hideg vízben tartsuk 8–10 órát, majd ezután langyosítsuk kellemes hőmérsékletűvé. Az első fagyok után begyűjtött (megpuhult) termésből, a csipkevelőből lekvárt (hecsedlilekvárt) főzhetünk, amelyet akár szószként is felhasználhatunk. Bor, likőr, szörp készülhet a termésből.
Drogja (rosae pseudofructus) a termés. A C-vitaminon kívül gyümölcssavakat, pektint, cukrot, karotinoidokat, cseranyagokat tartalmaz. Összhatása révén gyenge vizelethajtó és enyhe hashajtó. Őrölt magva vesekő esetén – egyéb kezelés kiegészítőjeként – hatásfokozó. A  mintegy negyven vadrózsafaj hasonló értéket képvisel.