Szükség van-e az ilyenfajta akciókra? Közelebb vihet-e az önrendelkezéshez a közös ima? Van-e értelme napot kijelölni annak, ami még nincs, Székelyföld autonómiájának? Eljut-e az ily módon kinyilvánított közösségi igény a címzettekhez? Ha igen, vajon milyen választ szül: értelmes vitát nyit, vagy zsigeri elutasítást vált ki? Olyan kérdések ezek, amelyek sokakban fölmerülhetnek.
Mert mondjuk ki: nem tudjuk, mi lesz a román államhatalom reakciója az október 29-i rendezvény után. Lehet – amint volt már nem egy példa rá – az akció teljes elhallgatása. Vagy lehet az egy újabb magyarellenes roham ürügye is – az eddigi tapasztalatok alapján az a legkevésbé valószínű, hogy másnap tárgyalásokat kezdeményezzenek követeléseinkről. Mégis, van-e jelenleg más választásunk, mint megpróbálni őszinte párbeszédet kezdeményezni? Hisz magyarellenes hisztériát ma már egy miccsrendelés ürügyén is gerjesztenek, s azt is megtapasztaltuk, hiába hallgatunk, hiába nem mondjuk ki nyíltan követeléseinket, ugyanúgy gyanúsan néznek ránk, ugyanúgy nemzetbiztonsági veszélyforrásnak tekintenek.
Azon is hosszan lehetne vitatkozni, hogy közelebb visz-e törekvéseinkhez az őrtűzgyújtás és más hasonló kezdeményezés. Hiszen azonnali hatása aligha lehet, célja is inkább a közösségi élmény megteremtése, az összetartozás érzésének erősítése. Elég-e mindez céljaink megvalósításához? Nyilvánvalóan nem. De szükséges-e az egység, a közösségi akarat felmutatása céljaink eléréséhez? Elengedhetetlen.
Arra a kérdésre pedig, hogy van-e értelme Székelyföld autonómiája napjának, ha egyelőre oly távolinak tűnik az önrendelkezés, a Bibliában találjuk a legtalálóbb választ: „A hit a reménylett dolgoknak valósága.”
Legyen hát Székelyföld autonómiájának napja a remény, a közösségi összetartozás, a tenni akarás napja mindannyiunk számára.