Az egyik ilyen Vaszilij Jan Őrtüzek a pusztán című történelmi regénye, amely arról szól, hogyan tört be Nagy Sándor serege Közép-Ázsiába, és milyen hősi küzdelmet vívtak a szabadságszerető népek az idegen hódítókkal. Megjelenik a felkelt lakosság vezérének, Szpitamennek legendás alakja is. Róla meg a mi magyar hősünk jutott eszembe: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon: / Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem. / Majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben.”
No, igen. Az ember tudatalattija is ott jár, ahol a szíve. A székely hegyek őrtüzeinél, melyek most, óraigazgatás után alig egy nappal meggyulladtak határokon túl is. Még itt, Békésen is. Az ilyen tüzek nemcsak a testet melegítik, hanem a lelket is. Gyerekkoromra visszatérve, mikor lovas kocsival vagy szánnal mentünk, és ránk sötétedett, nemegyszer voltam szemtanúja a pásztortüzeknek. Borzongatóan vadregényesnek tűnt az egész, félelmetesnek és archaikusnak. Mert miről is beszélünk? A lexikonok szerint a pásztorok a munkájuk, utazásuk során pusztában, erdőben éjjelezők menyhelyük mellett a puszta földön gyújtottak tüzet, ami nemcsak világításul, hanem szálláshelyük védelméül is szolgált a támadó vadakkal vagy más támadókkal szemben, veszély esetén pedig felvillantása, felszítása a jeladás és a segélykérés eszköze is lehetett. Őrtüzeket gyújtottak őrhelyükön a katonák vagy a különféle őrségre kivezényelt falusi emberek. Az őrtűz télen-nyáron égett. Ha szükséges volt, egy-egy szálláshely körül több őrtüzet is gyújtottak. A tűz melege a szálláson lévő jószágot, embert védte hidegtől, nyáron füstje tartotta távol az esti, éjjeli rovarokat, őrtüzek mellett készítették ételeiket is. Amíg a tűzgyújtás nehezebb, körülményesebb feladat volt, az őrtüzeket nappal sem hagyták kialudni, folyamatosan táplálták. Pásztorszállásokon a szállás rendjéért felelős feladata volt megfelelő tűzrevalóról gondoskodni, azt tartalékban is felhalmozni. Alfödön például a kisbojtáré. A szállásra támadó vadakkal szemben a tűzből kikapott vagy a tűzben fellobbantott csóvákkal is védekezhettek. Különben az őrtűz a békés érintkezés helyéül is szolgált. A szállásra érkező idegeneket a tűz mellett fogadták, ott kínálták hellyel, a szálláson lakók is az őrtűz mellett időztek, heverésztek, szórakoztak munkájuk végeztével. Sajátos szokás volt, hogy az úton járó, összetalálkozó emberek, ha megálltak hosszabb-rövidebb pihenésre, beszélgetésre, nap közben is tüzet raktak, amivel jó szándékukat is kifejezésre juttatták.
Eredete a szabadban éjszakázó pásztoréletben gyökerezik, ennek megfelelően mindenütt megtalálható, ahol az állatokat szabadban hálatták. A falkák mellett néha félkör alakban több pásztortüzet is raktak. Lángjában gyakran szalonnát sütöttek, kenyeret pirítottak. Télen melegedtek, nyáron tanyáztak, nótáztak mellette. Erdély egyes részein a pásztortűzzel gonosz szellemeket, járványt hozó démonokat igyekeztek távol tartani. A tűz tehát sohasem aludhatott ki. Ezt az Alföldön a kezdetleges tűzgyújtási eszközökkel magyarázták, Erdélyben pedig azt tartották, hogy a tűz kialvása balszerencsét jelent.
Jelentjük a jövőnek: a tűz nem aludt ki. A balszerencse hiába oldalog erre. Mindig voltak olyan székelyek, magyarok, akik a legsötétebb diktatúrákban is őrizték a parazsat legalább, melyből bármikor tüzet lehet csiholni. Most kellett, ismét. Jelezni, hogy vagyunk, ott vagyunk, ahol kell, és éberek is. Várunk mindenkit, ki baráti szándékkal melegedne, de ismerjük a láng használatának önvédelmi módozatát is.