Alakokat, hangokat, arcokat, színeket, illatokat próbálok felidézni, hogy kissé könnyebb legyen most, mindenszentek előtt elviselni a nyomasztó, lelkemben tátongó űrt. Mert soha nem hittem, lesz olyan nap, amikor már nem láthatom nagyapám hófehér haját, egyenes tartását, amikor nem néz fel az újság s szemüvege mögül, ha betoppanok az ajtón. Soha nem hittem, hogy eljön a nap, amikor nem tudom megszorítani érkezéskor a szüntelen ténykedő nagyanyám kezét, amikor nem láthatom idősen is gyönyörű, mosolygós arcát. Titkon azt reméltem, amint múlnak az évek, talán könnyebb lesz nélkülük. Sehogyan sem sikerül, s ezzel már nehezebb szembesülni... Gyerekfejjel még nem tudtam elmondani, ma már túl késő megsúgni, bevallani, mennyire meghatározó szereplői voltak és maradtak életemnek. Jóságukat, önzetlenségüket máig őrzöm, s van még néhány mozdulat, rituálé mindennapjaimban, amelyet tőlük örököltem, s magam is tovább örökítek – velük teljes az életem. Egy szolid kis csészéből elfogyasztott, aromás kávé, egy meghitt családi ebéd, a kedvenc rádióadónkban megszólaló hírek – mind-mind rájuk emlékeztetnek.
Lettem unoka s gyermek, kire szeretetet, becsületet, kitartást hagytak örökségül, s azt a hamisítatlan érzést, mellyel csak az igaz, szoros emberi kapcsolatok ajándékoznak meg. Értük mormolom halkan a tőlük tanult imát, emlékük idézi mécsesem lángja, hozzájuk, feléjük indulok gondolatban, lélekben, millió szép emlékkel felvértezve.
Csak ne lenne oly néma s rideg a kő, amely álmuk fölött őrködik, s ne kellene újra és újra elbúcsúzni, könnyekkel birkózva ígérni, hogy igen, erős maradok.